Azért pontosítanánk, nem a Kádár népe kifejezés fedi igazán a valóságot, hanem a Kádár-korszak népe. Előbbi ugyanis inkább politikai jelleget sejtet, és való igaz, nem sokan sírják vissza a kádári diktatúrát. A Kádár-korszak népe azonban találó, mégpedig szociológiai, társadalompolitikai szempontból.
Biztonságos, langyos tó
Nézzük, milyen magatartáskultúra jellemezte az 1956-tól 1989-ig tartó korszakot. Divatos azt mondani rá, hogy puha diktatúra volt, a legvidámabb barakk. Viszonylagosan elfogadható életszínvonallal, mármint a keleti blokkhoz képest. Nyugdíjas állások, az egy darab, iskolában megtanult szakma elég volt egy életre. Némi kuporgatás után néhány év várakozással megjött a Trabant vagy a Zsiguli, sokan még hétvégi házat is tudtak vásárolni.
Vagyis biztonságérzet, tervezhető, ha nem is igazán vonzó jövő, és aki kellően önző és akaratos volt, némi anyagi előnyöket is élvezhetett. Ingyenes orvosi ellátás, évente egyszer szakszervezeti beutaló a Balatonhoz, nem volt adóbevallás, biztosnak tűnt a nyugdíj.
Mindennek persze ára is volt, alig lehetett külföldre utazni, el kellett fogadni a párt vezető szerepét, május 1-én felvonulni, olvasni a cenzúrázott, központilag irányított lapokat, pofát befogni, és – színleg legalábbis – gyűlölni a másként gondolkodókat, bízni az államban és a tévedhetetlen vezetőkben. Langyos tó, de otthonos, biztonságos.
Ferencjóskától Kádárig
A rendszerváltástól az átlagember anyagi jólétet várt, nem sokat foglalkozott az egyéni szabadságjogokkal, a világútlevél is csak arra volt jó, hogy ki tudjunk menni Osztrákba Gorenje hűtőládáért.
A polgári demokrácia értékeit csak a rendszerváltó értelmiség elit látta át, tartotta követendő példának. A magyar társadalomban nem volt hagyománya a polgári demokráciának, inkább a vezérelvűség dominált. Visszamehetünk akár Ferenc Józsefig, mindig kellett egy apafigura, akire fel lehetett nézni, akitől segítséget lehetett remélni. Ferencjóska után Horthy, aztán Rákosi majd Kádár. Ez a szemlélet, persze, nem az átlagember hibája, ilyen volt a történelmünk és ilyenek voltak a körülmények.
Sokan leírták már, hogy a rendszerváltás alapvetően azért volt ellentmondásos, mert az nem alulról, a szélesebb tömegek bevonásával történt, hanem felülről irányítottan, a nyugati minták átvételével. Ami nem is lett volna probléma, ha mindezt követi a társadalmi tudat változása. De nem követte, mert erre nem volt képes a demokratikus hagyományok hiánya miatt.
Az örökség…
A rendszerváltás után két olyan párt volt, amelyik modern, Nyugaton már létező polgári társadalomképet vetített elő. Az egyik, a konzervatív oldal képviselője, az MDF volt, a másik a szabadelvű, emberi jogokra alapozó SZDSZ. (A nyugati demokráciákban évszázadok óta jelen vannak ezek a nézetek, és meg is férnek egymás mellett.) Mindkét kísérlet megbukott négy év alatt, hiába vegetáltak utána még jó ideig ezek a pártok.
És akkor jött el a populisták kora, az MSZP és a Fidesz egymásra licitáló ígéretdömpingje. Azért lettek ők sikeresebbek, mert kommunikációjuk megfelelt a szélesebb tömegek igényeinek.
A Kádár-korszak öröksége ugyanis ma is él. A magyar társadalom a legindividualistább, a leginkább énközpontú Európában, mondhatjuk azt is, a legönzőbb. Az emberek nem képesek az öngondoskodásra, ma is nyugdíjas állásokat szeretnének, nem hajlandóak képezni magukat, vagy csak nagyon kevesen. Nem ismerik jogaikat, nem fogadják el kötelezettségeiket. Előbbire példa, hogy minden állami szervezetet hatóságként kezelnek, utóbbi egyszerűbb: népszerű és elismerést kiváltó a sikeres adóelkerülés.
A politikai elit gyorsan felismerte…
Az emberek nem képesek önálló döntéseket hozni, mindig igazodni akarnak valakihez, az állami ellátások kényszerű szűkítése miatt úgy érzik, kisemmizik őket. Nyoma sincs az öntudatos polgárnak, az öntudat helyett az önzés, az aktív politizálás helyett az adott politikai erőnek való drukkolás, és a másik megsemmisítésének vágya jellemző. Úgy érzik, joguk van az állami ellátásokhoz akkor is, ha ezt nem viszonozzák. Ha bajba kerülnek, az államtól várnak segítséget.
A politikai elit ezt persze gyorsan felismerte. Emlékezzünk csak – mondjuk – a 13. és 14. havi nyugdíjtervekre, a választások előtti osztogatós politikára. Nem véletlen az sem, hogy míg 1998 és 2002 között a Fidesz polgári kormánynak titulálta magát, 2006-ban már eltűnt ez a jelző, maradtak az emberek, és maradt a nép, mint hivatkozási alap.
Az értelmiségben megrökönyödést keltett, amikor Orbán 2006-ban az erős, gondoskodó állammal kampányolt. Mert ez nem a polgári demokráciákra jellemző. Akkor még nem jött be, 2010-ben már igen, persze, ehhez kellett az MSZP politikai öngyilkossága is.
Hatvan év kell?
A Fidesz tudatosan játszott és játszik rá a társadalmi elvárásokra. Kommunikációjában jobboldali és baloldali elemek keverednek, a jobboldalt a kommunistaellenesség, a nemzeti tudat jeleníti meg, a baloldalit pedig a gondoskodó, erős állam, a centrális erőtér, az összefogás emlegetése.
Ami meg is felel az elvárásoknak, de közben egyre távolabbra kerül a valódi polgári társadalom felépítése. És még egyszer leszögezzük: nem az emberekben van a hiba, hanem azokban, akik nem tettek semmit a demokratikus értékek, a polgári öntudat erősítéséért, inkább kihasználták azt, hogy az emberek többsége állami gondoskodásra, mindent irányító vezérekre, a langyos, de biztonságos, otthonos tóra vágyik.
A 90-es években terjedt el a mondás: A politikai rendszerváltáshoz elég hat hónap, a gazdaság átalakításához hat év. Az embere tudatának átformálásához viszont hatvan év kell.
