Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb – legalábbis így mondta Szophoklész több mint kétezer évvel ezelőtt. Szerettem ezt a mondatot, s nem csak fújtam, kívülről, ahogyan azt el is várták az iskolában, hanem valóban megérintett a gondolat. Milyen lény a csodálatra méltó és csodálatra képes ember? Érdem vagy ajándék? Néhányaké vagy mindannyiunké? A kérdésekre egyre nehezebb válaszolni. Anno, magam is hamar elbizonytalanodtam, s a kétely hideg érzése is átjárt: lehet, hogy gúnynak szánta mondatát a görög mester? De az iróniát ritkán szokta kihallani a szavakból az, akinek szánják.
Vonzódásom tehát a nagy, summás, bölcsességet és igazságot sugalló kijelentések iránt hamar ellentétébe fordult át. Évezredek alatt kiformált közhelyeink inkább gyanút ébresztettek bennem, s szellemi izgalmat most már annak megértése jelent, milyen módon foglaljuk képbe magunkat, mi az, amit látni és láttatni szeretnék magunkból, magunkról, vagy a másikról, akit megint csak magunk felől próbálunk megközelíteni.
Éljen minden bájos, szép nő, édes, egyszerű, mélyen érző, gondot űző, kedves kincs, náluk szebb a földön nincs.
Ez ugyan nem egy Szophoklész sor, de legalább annyira ott van a fülünkben, ott van a nyelvünkön, s ha az alkalom hívja, mi mondjuk és fogadjuk is szívből és szívesen. Szeretjük, mert igaznak hangzik, szeretjük, mert kedvesség sugárzik belőle, s szeretjük, mert önképünkbe jól beilleszthető. Megpillantani magunkat ebben a tükörben jó, s nem csak magunknak, de a minket szemlélő férfitekintetnek is. Hogy e tükör csalóka, s úgy alkották, hogy csak azt lássuk benne, amit látnunk kellene önmagunkról, vagy amit mások látni akarnak rólunk – na, ez láthatatlan.
A művészet azonban nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz. Látvánnyá formálja a gondolatot, az érzést, a hitet, a kételyt, felmutat és szembesít, megérint és elgondolkodtat, reakcióra késztet és olykor elvarázsol. Tükör, amit maga az alkotó készít, aki történetesen – nő. Női művész? Nőművész? Művésznő? Művész. Kínlódunk a megnevezéssel, olyanok akarunk lenni, mint Mátyás király meséjében az okos lány, aki visz is ajándékot, meg nem is, akin van is ruha és nincs is. Kézenfekvő, hogy nevesíteni akarjuk azt, ami adottság (nőnek születni nem érdem, hanem állapot), de mégis zavartan bigyesszük a művész szó elé/után a nő szócskát, mintha legalábbis egy külön művészfajtáról lenne szó. Mi sem természetesebb, mint hogy vannak művészek, akik történetesen nők, s mégis, e női volt – úgy tűnik - elég ahhoz, hogy csoportalkotó szempont legyen. Ahogy vannak gyerekrajz kiállítások, úgy tereljük össze a női alkotókat is, mintha e tény, hogy tudniillik nőből vannak - megfűszerezve némi helyi ízzel – már egyúttal koncepciót generáló elv is lenne.
S az, hogy vannak nők, akik a hagyományos, vagy épp a legmodernebb képzőművészeti médiumokban gyűrik, formálják, alakítják a felületet, manuálisan vagy digitálisan, de mindenképp látványokat, látható világokat teremtve, így akarván közölni valamit a világról és önmagukról, hát valljuk be – őszintén - még mindig okoz számunkra némi furcsa, bizseregtető rácsodálkozást.
Nők, gyermekek és kutyák az emberiség szolgálatában … írta lakonikusan Szerb Antal Menthetetlen című novellájában. Tudom, hogy effélét mondani egy nőünnepi kiállítás megnyitón, több mint illetlenség, mondhatnám, nem csak bűn, de hiba is. Mentségemre szolgáljon, hogy célom éppen nem az ünneprontás, sokkal inkább arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy miképp lesz a szükségből erény, hogy a nőkre irányuló figyelem intézményesített formáira (mint ez a mostani kezdeményezés is) sajnos – igen, sajnos – még mindig szükség van. Mert még mindig érzékelhető, hogy a figyelemmegoszlás nem kizárólag a teljesítménynek szól, hogy a – csúnya szó – érdekérvényesítés játszóterén fiúk és lányok nem egyforma eséllyel kapnak labdát.
A nők ünneplésének persze van egy másik, sokkal szerethetőbb magyarázata is, jelesül az a különlegesség – melyet a Nő-nek tulajdonítunk. A női lét, a női sors és az ahhoz kapcsolható állandó jelzők: szelíd és érzékeny, ösztönös és intuitív, gyengéd és érzelmes, melegséget árasztó és kiismerhetetlen. Hosszan sorolhatnám, de Önök is folytathatják a sort. Nem tudom, mennyi igazság rejtőzik e toposzokban - félek, nem annyi, mint szeretnénk -, s hajlamos vagyok azt is gondolni, hogy e jelzők nem annyira a nők, mint inkább az őket maguktól megkülönböztetni (elkülöníteni?) akaró férfibeszéd sajátjai, de az biztos, hogy nőként létezni a világban, női testben és lélekben, a nő szerepkörében, sajátos tapasztalatokat is jelent, olyan nézőpontot és érzékelésmódot, melyekről számot kell adni, s amelyeket láthatóvá kell tenni.
Ez a kiállítás egyszerre tanúskodik arról, hogy jelen van, megkerülhetetlen és nem kevés tanulsággal szolgálhat a létezés nőként megélt tapasztalata, az erre való reflexió, az ezekből kikristályosodó sajátos kifejezési formák, s erre akár rá is épülhet egy közös megmutatkozás.
De egyúttal arról is, hogy nincs itt semmi kuriozitás. Csak művészek és művek vannak, melyek önmagukért állnak jót, s melyek a csodálatos ember valódi csodálatát szeretnék kiváltani.
Nő a mű mögött - kiállítás a szombathelyi Weöres Sándor Színházban
Meghívott kiállítók: Baki Orsolya, Dénes Nóra, Enyedi Zsuzsanna, Foky Éva, Geszler Mária, Kaczmarski Ágnes, Károlyi Anna, Kéky Éva, Lesenyei Márta, M. Kovács Ibolya, Rónaszéki Linda, S. Horváth Ildikó, Sütő Éva, Szigeti Vanda, Sztranyák Zsófia, Tóth Emőke, Tóth Lívia, Varga Bernadett, Várnai Valéria, Veres Éva
A március 8-ai megnyitón köszöntőt mondott: Jordán Tamás, megnyitotta: Nagy Anna, esztéta, közreműködött: Kelemen Zoltán, Szabó Tibor, Peltzer Géza
Megtekinthető: április 15-ig. A belépés díjtalan.
