A koldussal, aki hosszú ideje egy szombathelyi bevásárlóközpont bejáratánál gyűjtögeti az alamizsnát, szigorúan szakmai kérdésekről beszélgetünk. Természetesen én szólítottam meg az ötven körüli, ahogyan az úgynevezett rendes emberek mondják: tisztességesen öltözött férfit, ő ugyanis némán, senkihez egy árva szót sem szólva dolgozik.
Életbevágóan fontos kérdés
Kissé görnyedt testtartása, de még az arckifejezése is kérlelhetetlen alázatosságot sugall, mintha azt mondaná, hogy elnézést kérek, én tulajdonképpen nem is vagyok itt, nem akarnék zavarni senkit a világon, noha persze mégis itt vagyok.
Mindezek a külső jegyek nyilvánvalóan a szakma sikerrel kecsegtető alappillérei, nélkülük valószínűleg éhkoppon maradna még a legszorgalmasabb dolgozó is. De vajon milyen fortélyok elengedhetetlenek még a koldusi hivatás eredményes gyakorlásához?
Ez azért életbevágóan fontos kérdés, mert úgy tűnik föl, hogy nem is olyan sokára egyre többünknek kell koldulásból megélnie. Minden jel arra mutat ugyanis - idióta, aki nem veszi észre őket -, hogy jó darabig nem igazán tudja összeszedni magát a világ, hogy bármikor koldusbotra juthat a ma még jól szituáltnak mondott, olykor vígan fütyörésző polgár is.
A legborúlátóbb jövendölések - mert akadnak ám szép számmal ilyenek is - remélhetőleg nem válnak valóra, odáig talán nem jutunk el, hogy a kéregetés lesz az egyetlen kenyérkereset, hogy koldus koldul majd koldustól, de sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. Nem árt tehát már most megismerkedni a mesterség alapvetéseivel, s persze a jövedelmezőségével: előrelátó ember több lábon áll.
Vidéki munka
- Mit tetszik árulni? - kérdem tehát az előbbiek jegyében a bejárati koldustól. - Verseket. - Saját versek? - Van köztük olyan is. Ez itt például - bök a bal kezében tartott paksaméta tetejére a bácsi - az. Rápillantok a stencilezett, gyűrött papírlapra, s valóban az van írva a sorok fölé mintegy cím gyanánt, egyszersmind rejtélyes módon többes számban, hogy: Saját verseim.
- Ezek szerint egy költővel beszélgetek - mondom elismerően. - Dehogy, nem vagyok én költő. - Na de azt mondta, hogy ez saját vers. Mikor írta? - Ezt? Vagy tíz éve. - Komolyan? - Komolyan. Valamelyik délután leültem a konyhában az asztalhoz, aztán megírtam. - S hogy megy az üzlet? Veszik a verset? - Veszik azért. De a papírt nemigen kérik el az emberek, csak adnak egy kis pénzt, és annyi. Úgyhogy ritkán kell csak másolnom, hála istennek. - Hol másol? - Nem messze ide van egy másolda, ott.
- Milyen a kereset? Mennyi jön össze egy nap alatt? - Hát, itt, ezen a helyen olyan ezerötszáz-kétezer. - Ezek szerint máshol is dolgozik. - Így van. Ha jó az idő, főleg tavasszal és nyáron, eljárok Sopronba meg Fehérvárra. - Vonattal? - Vonattal. Van ilyen karikás jegyem. Kedvezményes. - Gondolom, megéri a vidéki munka, különben nem utazna el. - Megéri. Sopronban van egy jó parkolóm, ott összejön napi tizenötezer is. - Nem létezik. - De. Összejön annyi.
A nagy hátulütő
- Mennyi lehet a havi átlag? Kiszámolta már? - Hát, olyan ötvenezer. Csak az a baj, hogy egy-két ember nem szereti, hogy itt árulok. A múltkor feljelentett valaki, hogy zaklatom az embereket. Pedig én nem zaklatok senkit a világon. Csak állok itt, nem szólok senkihez egy szót sem. Ha adnak az emberek, akkor adnak, ha nem, hát akkor nem. Na mindegy, a lényeg az, hogy feljelentett valaki, a rendőrök meg bevittek egy-két órára. - Miért? - Azt mondták, azért, mert ezeket a papírokat árultam. De hiába vittek be, itt vagyok megint. Kell a pénz.
Kérlelhetetlen három szó ez: kell a pénz. Elgondolkodunk az alávaló kifejezésen egy ideig, bólogatunk is rá, mintha valamilyen fontos dolog egyedüli tudói lennénk. Kell a pénz…
Később megállapítjuk, hogy a koldusi hivatás kemény, emberpróbáló szellemi és fizikai megterheléssel jár, bírnia kell az iramot annak, aki vinni akarja valamire. Egy nagy hátulütője - legalábbis ma még - azért van a mesterségnek. Az a nagy baj, hogy az emberek zöme - sajnálatos módon - egy kalap alá veszi a szabálysértésnek minősülő erőszakos kéregetést és a hangtalan koldulást, így aztán sokan azt szeretnék, hogy a néma dolgozó se maradhasson még egy percig se egy-egy jól bevált munkaterületén, húzzon el inkább a francba.
Presztízsromboló kontárok
Pedig, így a bejárati dolgozó, a néma koldusnak semmi köze nincsen a boldog-boldogtalant leszólító, duhaj, mosdatlan, fertelmes szagú - kollégáknak még csak véletlenül sem nevezhető - kontárokhoz, akik semmivel sem törődve lassan-lassan porig rombolják a szakma presztízsét. A türelmetlen, rosszkedvű polgárok meg - magától értetődően - egyre inkább nem tesznek különbséget a tisztességes koldus és az óbégató sarlatán között, így aztán gyakran az előbbit is eltakaríttatják az útból.
Summa summárum: ma még a szóban forgó megkülönböztetés és a munkaterület bizonytalansága a legnagyobb hátránya a néma kéregetésnek, ezekkel a nehézségekkel kell megküzdenie a koldusi pályára készülő embernek. Hát, így.
Hosszas eszmecserénk után nem sokkal aztán végérvényesen bebizonyosodik, hogy a bejárati koldus jól tudta, mit beszél, hogy kitűnő látleletet adott a szakmáról. Egy szép napon ugyanis - teljességgel váratlanul - csak a hűlt helyét találom a bevásárlóközpontban, ő maga úgy eltűnt, mintha sosem lett volna ott.
Most már hetek óta üres a munkaterülete, de továbbra sincs semmi hír felőle, nem lehet tudni, él-e, hal-e. A központ környékét pedig kontárok lepik: a legkülönbözőbb korú lányok és asszonyok rontanak a járókelőkre, s dugdosnak az orruk alá aprócska, ugyancsak stencilezett papírlapokat, amelyek szövege - miért, miért nem - betűről-betűre megegyezik az elillant bácsi költeményével. A hölgyek nem lankadnak egy pillanatra sem, hangos szóval, fáradhatatlanul kínálják a portékát napra nap. Itt tartunk most. Alighanem kamarára lesz szükség a jövőben.
