Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Köszönni ki fog? – kérjük számon a gyerekeket, pedig sok felnőttnek sem megy igazán

Nem ritkán jól szituált felnőtt emberek néznek át látványosan azon, aki rájuk köszön. Miért lehet olyan nehéz egyeseknek viszonozni a köszöntést?

Bizonyára sokaknak lesz ismerős a következő szituáció, és gyanítom, hogy közülük is akadnak olyanok, aki találva érezhetik magukat.

Adott egy irodaház, ahol több cég dolgozói serénykednek egymástól függetlenül. A házban nem mindenki kolléga, aki szembe jön a folyosón, ez igaz. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek az emberek egy épületben dolgoznak, nap mint nap találkoznak, ugyanoda járnak mosdóba, dohányozni vagy ha közös az étkező, még enni is.

És szinte minden ilyen munkahelyen van legalább egy-két dolgozó, akit, ha tüzes vassal perzselnének se lenne hajlandó köszönésre nyitni a száját, még akkor sem, ha mcsak viszonoznia kéne azt.

Talán nem annak szánja az illető, de mégis megalázó, amikor a napról napra viszontlátott arc kedélyesen és minden illemszabálynak megfelelve ráköszön reggel a folyosón, ő pedig ezt észlelve ránéz, majd egyetlen szó, egyetlen arcrándulás nélkül tovább halad.

Gőgösség vagy szégyenlősség?

Amikor ilyet élek át, mindig eszembe jutnak azok a kisgyerekek, akik a boltban vagy vendégségben a szülők kitartó unszolása ellenére sem hajlandók köszönni az idegen néniknek és bácsiknak. Csakhogy ilyenkor aligha arról van szó, hogy a lurkó túlságosan fenn hordja az orrát, hanem csupán arról, hogy zavarban van.

Sok kisgyerek, még ha családtagok és ismerősök előtt le se lehet lőni, idegenek előtt inába száll a bátorsága, és hirtelen egy szimpla „csókolom” kimondása is felér egy kígyóverembe ugrással. Általában ezt el is nézzük nekik, nyugtázzuk magunkban, hogy majd kinövik.

Életük derekán járó, jól szituált felnőtt embereknek viszont már nehezebb ezt elnézni, legalábbis, ha valaki kulturális minimumnak tartja a viszont köszönést. Vagy talán ők azok a felnőttek, akikre gyerekkorukban mindenki azt mondta, hogy „majd kinövik” ?

„A köszönés a kommunikáció egy formája, mely során emberek szándékoltan egymás tudtára hozzák jelenlétüket, figyelmet mutatnak, és egyben valamilyen emberközi viszonyt fejeznek ki (általában szívélyest, például tisztelet, barátság, szeretet, hódolat)” – áll a magyar nyelvű Wikipédia „Köszönés” szócikkének első bekezdésében.

Érthető hát, hogy miért megalázó dolog szándékosan nem köszönni valakinek, kivált, ha az a valaki már megtette ezt a gesztust felénk. Ha látványosan nem reagálunk egy kedves, de még véletlenül sem tolakodó jó napotra vagy hellóra, tulajdonképpen azt közöljük a másikkal, hogy nem kívánjuk emberszámba venni.

„Akartam én köszönni, csak nem tudtam, mit kéne”

Egy másik magyarázat a fentebb vázolt helyzetre, hogy a nem köszönő illető nagy hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogyan köszönjön.

„Olyan fiatal feje van, csak nem köszönök neki jó napotot, de közben meg nem dolgozna itt, ha nem lenne felnőtt ember, akkor meg talán mégis illendő lenne jó napottal köszönni” – morfondírozhatunk magunkban néha, és hopp, már el is szalasztottuk a köszönés lehetőségét.

Kellemetlen helyzet, mert mi tényleg nagyon azon voltunk, hogy megtiszteljük a másikat, csak mire megválasztottuk volna a legtiszteletteljesebb köszöntést, tiszteletlenné váltunk. Ilyen helyzetekben talán az a legjobb döntés, ha úgy köszönünk, ahogy jön. „Rosszul” köszönni még mindig jobb, mint sehogyan sem köszönni.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Kultúra

Tovább az oldalra