Méhkaptárok? Városban? Ne vicceljünk! Nem viccelünk: ami nyugatibb országokban egy elfogadott hobbi, az Magyarországon egy idegen tevékenység, amit általában isten háta mögötti mezőkön képzelünk el, így hát nem is nagyon jutott eszébe még senkinek - eddig. A frankfurti illetőségű finger group termelői-művészeti kollektíva azonban már 2006 óta ennek elterjesztésén ügyködik, és idén nyáron megérkeztek Budapestre is, ahol a Műcsarnok örömmel fogadta be kezdeményezésüket. Florian Haas és Andreas Wolf itt, a múzeum hátsó végében, egy bárki által megközelíthető városi térben alakított ki urbánus méhészetet, aminek gondozását lelkes és elkötelezett jelentkezőkre, amatőr méhészekre bízták. Szerdán pedig a sajtónak is bemutatták a projektet, szabadon repkedő méhek zümmögésével kísérve.
A méhek pedig nem csíptek, pedig sokan voltak! Konkrétan karnyújtásnyira voltak tőlünk a kaptárak, és még akkor sem. Tornyossy Csaba okleveles méhész, aki segített a projekt szakmai részében, kérdésünkre elmondta: azért is örül, hogy részt vehetett a Közösségi Méz nevet viselő projektben, mert egy csomó ilyen tévhitet eloszlathatott a résztvevők körében. Mert nem, a méh nem csíp csak azért, mert közel megyünk hozzá. Sőt, a városban jó nekik, jól érzik magukat, kevésbé agresszívak mint vidéken - ezt sem gondoltuk volna. Meg azt sem, hogy itt, a Hősök tere és a benzingőzös Dózsa György út szomszédságában szennyezőanyag-mentes mézet készítenek: egy laborvizsgálat ezt is kimutatta.
Tényleg kedvezőbb a város a méheknek
Andreas Wolf ötletgazda azt mondta, hogy amikor elkezdtek méhekkel dolgozni, nagyon meglepő volt számukra, hogy az öreg, tapasztalt méhészek kifejezetten azt tanácsolták nekik, hogy menjenek a városba, mert ott kedvezőbb feltételekre találnak a szárnyas jószágok.
Mi ebben a végsőkig kételkedtünk annak idején: az volt az elképzelésünk a méhészkedésről és a méhek életéről, hogy nekik a vidéki levegő az ideális. Hamar rájöttünk azonban, hogy igazuk volt a méhészeknek: Frankfurt egyik vasútállomása mellett, egy templomtoronyban kezdtünk méhészkedni, és már az első kólóniákkal ötven kiló mézet pergettünk, ami elég nagy mennyiségnek számít.
És hogy miért jobb a méheknek a városban? Egyrészt vidéken nem mindenhol kezdenek bármit is a kemény nyári aszályokkal, a városokban viszont általában öntöznek, hogy mégse sivatagosodjanak el a zöldterületek néhány éven belül. Másrészt vidéken a vegyi alapú rovarirtók a méheket is gyilkolják, végül pedig a város melege segíti az áttelelést is.
És ha az előnyöket nézzük, ez még semmi: amikor múzeumokban mutatkozhatott be a közösségi mézkészítősdi, akkor jöttek rá, hogy ráadásul önfenntartó is tud lenni a rendszer, vagyis a méhek által megtermelt méz eladásából újabb és újabb kiállításokat lehet finanszírozni. Persze Budapesten még le kell gyűrni a szekpticizmust - Wolf erre azt a példát hozta, hogy Németországban a hobbiméhészek nagy része városokban él, ő maga például egy olyan frankfurti parkban méhészkedik, ahol ez már 120 éve szokás, és az emberek hozzá is szoktak a méhekhez, nincs megdöbbenés vagy félelem tőlük.
Hogy mennyire ideális tud lenni a méheknek a városi terep, azt az is kézzelfoghatóan (sőt, megnyalhatóan!) bizonyítja, hogy július elsejétől augusztus ötödikéig a Műcsarnok mögé költöztetett három méhcsalád összesen 45-50 kilogrammnyi mézet hordott össze.
A méhek demokráciájáról lehetne példát venni
Mától kezdve pedig a helyszín átalakul egyfajta különleges múzeummá, kiállítótérré, ahol mindhárom kaptár a közösségi méhészkedés egy-egy speciális aspektusára világít rá. Az első például arra, milyen elképesztően hatékonyan működik a méhdemokrácia: a méhek akár többször is megvitatják egymás között, hogy legyen-e kirajzás egy jobb, virágokban gazdagabb méhlegelőre. Erdődi Katalin, a Közösségi Méz koordinátora külön kiemelte, hogy a szokatlan tárlattal az is a céljuk, hogy Magyarország szempontjából is releváns kérdésekhez kapcsolódjanak, mondjuk ahhoz, hogy hogyan hozzunk közösen döntéseket. Ez pedig az aktuálpolitika szintjén is értelmezhető.
A második kaptár külalakja az ENSZ 2013-as májusi javaslatához kapcsolódik, ami arról szólt, hogy Európában erősebben el kellene gondolkodni a rovarfogyasztás lehetőségeinek megteremtéséről (így ez a kaptár egy szimbolikus szavazóurna lett: be lehet dobni egy IGEN vagy egy NEM feliratú cetlit, amivel arra a kérdésre válaszolhatunk képletesen, hogy megegyük-e a méheket). Az utolsó kaptár pedig azt hangsúlyozza ki, hogy a városi méhészet hogyan szolgálja a teljesen más társadalmi környezetből érkező, alapvetően egymástól elidegenedett emberek összeismerkedését, barátkozását.
Aki élőben is szeretné megnézni a nem mindennapi kiállítást, ami az Új Múzeum Méheknek fantázianéven fut, az ezen a Facebook-oldalon talál több információt. Itt meg még többet az egész projektről!
