Szépen hangzik, hogy a helyi tökmag, a hímzésminta és a pirospaprika majd megmenti a haldokló vidéket, de ennél azért bonyolultabb a helyzet - írja az abcúg.hu. Egy szociológus évek óta vizsgálja az őrségi és a Kalocsa környéki kistelepüléseket, van-e értelme a kulturális örökségre építeni. Kiderült, hogy ahol bejött a biznisz, ott nem a helyiek, hanem az odatelepülő városi középosztály víziói valósultak meg. Ha egy helyi közösség mégis a maga erejéből indulna el, nehéz dolga van, mert szinte senkitől sem tud segítséget kérni.
Az elmúlt években sok pénzt adott az Európai Unió a helyi közösségek kulturális fejlesztésére, hátha ez segíthetne az olyan térségeken, amelyek népességszámuk és munkalehetőségeik tekintetében halálra vannak ítélve.
A támogatásokkal azt akarták elérni, hogy a közösségek találják ki saját magukat. Valamit, amit akár a településükön kívülre is el tudnak adni, és amire adott esetben turizmust is lehet építeni
– mondja Csurgó Bernadett szociológus.A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatója az Őrségben (Őriszentpéteren, Magyarszombatfán, Szalafőn és Nagyrákoson), valamint Kalocsán és a környező településeken (Kalocsa, Hajós, Géderlak, Bátya, Fajsz, Foktő, Szakmár, Homokmégy) vizsgálta, hogy milyen szerepe van a kulturális örökségnek a vidéki társadalomban és a gazdaságban.
Vajon képes-e mindez életben tartani és fejlődésnek indítani egy hanyatló térséget? A kutatás során a helyi önkormányzatokkal, vállalkozókkal, lakosokkal és civil szervezetekkel interjúzott.
Azért épp ezeket a térségeket választotta, mert a Zalai megyei Őrségben már jóval az uniós pályázatok előtt elkezdődött a turizmus alapú fejlesztés, Kalocsán pedig ott a híres hímzésminta és a pirospaprika.
A helyiek távol tartják magukat
Az Őrséget a nyolcvanas években fedezték fel, főleg városi, azon belül is a budapesti művészek és értelmiségiek. Mivel a szlovén és osztrák határ mellett található, a szocializmusban nem kapott fejlesztést, ezért is tudtak megmaradni a házak eredeti állapotukban. Ennek pedig értéke lett egy idő után, amit fel is fedezett magának a városi értelmiség.
Az Őrségi Nemzeti Park a helyi örökségvédelem és az ezzel járó fejlesztések egyik kulcsszereplője. Hozzá kapcsolódik a környéken gyakorlatilag mindenki, aki szeretne a turizmussal foglalkozni. Ez a kulcsszerep sokszor azzal is jár, hogy aki nem tud, vagy akar azonosulni a nemzeti park céljaival, az kiszorul a fejlesztések köréből. A park területén fekvő települések számára szigorúan meghatározzák, hogyan építhetnek házakat, hogyan újíthatják fel a meglévőket, hogyan nézhetnek ki az épületek.
Az Őrségi Nemzeti Parknak van egy védjegye is, amelynek a birtoklása komoly presztízzsel jár. Ahhoz azonban, hogy ezt megkapják, úgy kell kinéznie a panziónak, ahogy a nemzeti parknál jónak látják, meg van szabva, hogy milyen szolgáltatásokat kínálhatnak, milyen ételek lehetnek a menüben, hogyan rendezhetik be a szobákat.
Ebből pedig jócskán akadnak konfliktusok is. Sok szomorú település van, elégedetlen polgármesterekkel és lakókkal amiatt, hogy ők nem tudnak részesülni abból az erőforrásból, amit az Őrség címke ad
– mondja a kutató.A természeti és építészeti adottságok mellett az élelmiszer az, amiben sokan a kitörési lehetőséget látják.
Minden, ami tök vagy tökmag, tökmagolaj, tökös rétes, de ott van az őrségi perec vagy a vargánya
– sorolja Csurgó Bernadett. De vannak sajátos helyi örökségelemek, mint például Magyarszombatfán és Őriszentpéteren a fazekasság. Számos rendezvényt is tartanak a turistáknak, mint a tökfesztivál, és annak részeként a nyitott porták eseménye, ahol a helyi lekvárkészítő, a pereces és a gombavizsgáló is kinyitja a házát az érdeklődők előtt.A kutatás egyik legérdekesebb megállapítása, hogy alig van helyi azok között az emberek között, akik valamilyen módon kapcsolódnak az örökségalapú fejlesztésekhez vagy turizmushoz. Ennek okát Csurgó Bernadett abban látja, hogy a helyiek nagyon nehezen látják meg a saját értékeiket, vagy nem is tekintenek rá értékként.
Ezek inkább középosztályi víziók, amiket utána valakik megvalósítanak helyben. Az Őrség esetében pont a kívülről jött városiak. Ami szerintük eladható, az nem mindig ugyanaz, amit a helyiek értéknek tekintenek
.
Azon kívül, hogy maguk nem igazán vesznek részt a turizmuscsinálásban, más pontokon is érezhető a helyiekben bizonyos távolságtartás.
A helyiek és az ide látogatók igényei nagyon szétválnak. Az őriszentpéteri őrségi vásárt például úgy oldják meg, hogy egész egyszerűen két részre bontják: az egyik szól a turistáknak, és van egy vurstlis része, amit a helyieknek tartanak a sportpályán. Ez utóbbi egy hagyományos, falunapos rendezvényként működik, ahol olyan termékeket árulnak, amikre nekik valóban szükségük van: ruhát, cipőt, táskát
– meséli a szociológus.Hol vannak akkor a helyiek? Sokan elmentek dolgozni a környező nagyobb városokba, jó néhányan idővel el is költöznek. A népességfogyás nagyon fontos problémája ennek a térségnek – mondták a polgármesterek a velük készült interjúkban. Nem sok olyan helyi őrségi van, aki megél a turizmusból, ennek ellenére akad azért pozitív példa is.
Ilyen az a helyi születésű fiatal, aki a nemzeti parktól vett bérbe marhákat, majd az ebből befolyt jövedelemből tökmag-látványműhelyt és rétesházat nyitott.
Az ő története egy nagyon jó példa arra, amikor egy alapvetően mezőgazdasági tevékenységből kinövi magát egy sikeres turisztikai vállalkozás
– meséli a kutató.Kipattannak a hajóból, és már mennek is tovább
Kalocsának és környékének három fő kulturális öröksége van: a kalocsai minta, a pirospaprika és a néptánc. Ezekkel azonban Csurgó Bernadett tapasztalatai szerint nagyon nehéz turistát és pénzt költő látogatót vonzani. Főleg azért, mert a kalocsai minta és a paprika ma már gyakorlatilag bárhol az országban elérhető, ki utazna el ezek után csak azért az alföldi városba, hogy megvásárolja?
Bár a néptánc a mai napig erős szereppel bír a helyiek – és nemcsak idősek – életében, az ezekre épülő fesztiváloknak nem jelentős a turisztikai vonzereje. A helyi rendezvények legfeljebb regionálisan érdekesek. Ha érkeznek is külföldről turisták, azok jellemzően a folyami utak egynapos állomásaként érintik Kalocsát.
Ez egy egynapos program, kiszállnak a hajóból, megnézik az érseki palotát, a helyi paprikamúzeumot és a tájházat, egy néptáncos pár előad egy rövid bemutatót, majd vásárolhatnak hímzéseket, ha akarnak, aztán hazamennek. Nem kapcsolódnak ehhez más szolgáltatások, vendégéjszakák, éttermek, nem tud rácsatlakozni gyakorlatilag senki.
Míg a nyolcvanas-kilencvenes évek elején jó pénzt fizettek a kalocsai hímzésért, mára arról panaszkodnak a hímzőasszonyok, hogy ezt bárki meg tudja csinálni, a felvásárlók sem hozzájuk mennek áruért. A kalocsai turizmusfejlesztés már nem is erre a három dologra épít, hanem az érsekségre, mint vallási központra, a Szelidi-tóra és a Hajósi pincefalura. De ez a három sem kapcsolódik össze se egymással, se a kalocsai hagyományokkal, így tulajdonképpen ugyanúgy különálló szigetként léteznek, mint a folyami hajóút egynapos kalocsai programja.
Csurgó Bernadett kutatása végére arra jutott, hogy Magyarországon a kívülről létrehozott vidéki nosztalgia az, ami eladható. Akkor van sikere, ha a településről kívülről jövők hozzák létre, belülről, a helyiek összefogásából, akaratából erre alig van példa. Nehéz olyan kistelepülést találni, ahol a helyiek kitaláltak valamit, és abból óriási turisztikai érdeklődés alakult ki, ami fellendítette a helyi gazdaságot, munkát adott, és végső soron megállította az elnéptelenedést.
Sokszor az is probléma, hogy egyáltalán abban megegyezzenek helyi szinten, hogy mi legyen az a termék, amire építeni akarnak.
Az én kecskasajtom? Nem, inkább az én tormám!
– meséli a kutató.És, hogy ez működik-e máshol? Igen, például a spanyolországi Andalúziában, ami az ország egyik legelmaradottabb térsége. Ott fel tudták használni az uniós pályázatokat úgy, hogy nyoma is maradt. Mégpedig a fenyőmaggal, amiből bőven volt nekik, úgyhogy létre is hoztak a pénzből egy nagy fenyőmagüzemet, ami munkát ad a helyieknek, és még gazdaságilag is sikeres lett.
Arról, hogy nekik miért sikerült, Csurgó azt mondta: maga az állam is erőteljesen támogatja az ilyen kezdeményezéseket, külön képzések vannak arra, hogyan kell ezt csinálni, a szakemberek elmennek a helyiekhez, felügyelik a folyamatot, átadják a tudásukat. Ezzel szemben Magyarországon, ha nyer az önkormányzat egy ilyen pályázaton, akkor ott áll a polgármester és néz, hogy most mégis mit is kezdjen vele, mert nincsenek szakemberek, akik segíthetnének.
