Ha már azt írtuk a csütörtök estéről 
Hideg eső, langyos funky – Blues nap a Lamantin Jazz Fesztiválon 2011. June 24. 18:20 , hogy a végére hakni lett a dologból, most szögezzük le gyorsan, pénteken szó sem volt színvonalesésről, sőt. Erős kezdés után erős folytatás, majd még erősebb befejezés, hogy némi közhelygyűjteményt is igénybe vegyünk.
Igazi szupergrupp
Persze, az előző napi zivatar és égiháború rányomta a bélyegét a koncertre, némileg kevesebben voltak. Este hét óra körül a jegyszedő sátor tetejét éppen fóliával szigetelték, azt mondták, megelőzésileg, de szerencsére a fólia nem kapott szerepet.
Annál többet szerepelt a színpadon a zongora. Korábban, a szerdai napról mondta egy kolléga, hogy azért nem tetszett neki igazán, mert a jazz nála a hagyományos, akusztikus hangzásról szól, és az orgona nem ilyen, és hiányolta a zongorát. Hát, most bőven kaptunk zongorahangzást, és nem is bántuk.
Vukán Györgyöt nem kell bemutatni senkinek, aki valamennyire is fogékony a műfaj iránt. Virtuóz zongorista, zeneszerző, aki a komolyzenében is bizonyított már sokszor. De a Creative Art Trio másik két tagja, Berkes Balázs és Balázs Elemér neve önmagában is hívogató, hiszen mindketten vezetnek más formációkat is. Szóval itt egy szupergruppról van szó, és az elvárást nem is hazudtolták meg.
A jazz igazi lényege…
Lehet, hogy korábban nem figyeltünk eléggé, de náluk jött elő a jazz lényege, az improvizáció. Félpillantásokból értették egymást, egyszerűen élvezet volt figyelni az együttgondolkodást, amiből az egymás és a zene iránti alázat is erősen kihallatszott. De ha már elvárásokról írtunk, azok magas mivolta miatt először csak nyugtáztuk, hogy jól van ez így, nem sokkal később aztán az állunk is leesett.
Felcsalogatták ugyanis a nézőtérről Winand Gábort, az improvizációs tábor énektanárát, akit aztán követett párja, a kubai Elsa Valle énekesnő. És felforrósodott a hangulat, Elsa Valle olyan erős temperamentumot, lendületet adott a színpadnak, hogy Vukán György zongorája is virágba szökkent. Egyszerűen hengereltek, azon gondolkodtunk, ez a negyedóra valószínűleg többet adott a jelen lévő táborlakóknak, mint néhány óra szolfézs.
Színtiszta örömködés, a műfaj mesterfogásai, az improvizáció felsőbbrendűsége. Vagyis a jazz lényege, ami áradt a színpadról. Tényleg sajnáltuk, amikor vége lett, de át kellett adni a színpadot a kővetkező csapatnak.
A művészek azért nem tűntek el, Vukán György órákig ücsörgött, nézelődött a közönség között, Winand Gábor és Elsa Valle éppúgy. Szimpatikus volt látni, hogy figyelték az utánuk jövőket, és örültek sikerüknek.
Swing és swing
A lengyel jazz világhírű – azt hiszem, ezt a mondatot már többször leírtuk ezeken a hasábokon. És sorra meg is győződtünk erről, péntek este is. Jacek Namyslowski harsonás járt már nálunk, így ismerősként fogadta a közönség, quartettje a hagyományos felállást választotta, zongora, nagybőgő, dob és persze a harsona. Utóbbi azért nem olyan gyakori, inkább a trombitára vagy a szaxofonra esküsznek a jazzfúvósok. De éppen ezért jellegzetes Namyslowski, a harsona hangját nehéz összetéveszteni mással.
Swing és swing – írhatnánk, ha a műsor stílusát kellene jellemeznünk. Tradicionális, kevés meglepetést tartogató, de mesteri volt az előadás, már most a műfaj klasszikusai között a helyük. Talán csak annyit, hogy náluk is jól jött volna egy Wimand vagy Valle-féle meglepetéses improvizáció.
Kétségkívül mindenki az est utolsó fellépőjét, Tania Mariát várta leginkább. A brazil zongorista, énekesnő a klasszikus jazzt ötvözi a bossa novával és a szambával, sikeresen. Noha utóbbi műfajok látványelemeikről is híresek, azok itt elmaradtak, leszámítva a művésznő élénkpiros cipőjét. De nem is a látványon volt a hangsúly, hiszen egy trió (zongora, dob, basszusgitár) nem alapozhat erre.
Szimbiózis…
Zenésztársai méltó partnerei voltak, különösen a basszusgitáros ragadta meg figyelmünket, aki a hangszer adta lehetőségek teljes spektrumát kimerítette. Tania Maria pedig bebizonyította, hogy a zongora nem csak dallamhangszerként, hanem a ritmusszekció részeként is alkothat nagyokat.
Pörgős, zaklatott, lírai, mélabús, feszített, virtuóz. Hogy csak néhány jelzőt említsünk azok közül, amelyek megfordultak a fejünkben, a trió produktumát hallgatva. És már sokadszor írjuk le, a teljes odaadás, a szimbiózis a zenével, ezek azok, amelyek a jazz lényegét és az ilyen színvonalú produkciók igazi értékét adják. Kár, hogy a keverős halkabbra vette a dolgokat, és kár, hogy a sátor túlvégében lévő kocsma zaja néha belezavart a hangulatba, a szervezők mondták is, hogy erre a jövőben megoldást kell találni, most maradt az, hogy szép szóval próbálták a hangosabb vendégeket meggyőzni, kevés sikerrel.
De ettől függetlenül igazán élvezetes volt az este felhozatala, méltó zárása volt az idei Lamantin Jazz Fesztiválnak. És valóban nyújtott némi kárpótlást az előző estét befejező lekezelő hakni után. Most megint várhatunk egy évig…
