Kicsit furcsálltuk este fél hétkor, hogy nincs teltház a főtéri sátorban, hiszen előző nap 
Jazz és környéke – sátornyitás a turbános orgonistapápával Szombathelyen 2011. June 23. 15:37 ilyenkor már bőven az volt, ráadásul most – a korábbi évek tapasztalataiból merítve – a népszerűbb blues-nap jött el. A szervezők ígérete szerint némi funkyval, mint egy könnyedebb, mulatósabb műfajjal. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen sorscsapások várnak ránk.
Alighúros dobozgitár
Persze, a sátor szép lassan megtelt, az improvizációs tábor növendékei által bevezetőként prezentált tradicionális jazz megtette hatását. Aztán következett Ferenczi György és a Rackajam. Ők nemrégen jártak nálunk Mediawave: Csillagok háborúja és francia virágének 2011. June 03. 00:24 , a Mediawawe megnyitóján, most nem is elemezgetnénk őket hosszasabban.
Talán csak annyit, hogy kicsit módosítottak a repertoáron, örömünkre, ugyanis életvidámabb számokat is bemutattak, köztük olyat, amelyik Weöres Sándor verseiből készült. A hely szelleme, ugye, tetszett is.
Közben a sátor előtt megláttuk Ben Prestige-t, a következő fellépőt, amint egy – saját készítésűnek tűnő – alighúros dobozgitárral sétálgatott és haverkodott. Szimpatikus volt, éppen abban a sapkában pompázott, amelyben a műsorfüzet fotója készült róla, és közvetlen, barátságos volt.
Egyszemélyes blues…
Persze, mi más várható el attól, aki a világvégéről, egy farmról indult, utcazenészként is tengette életét egy ideig. A szünet nem is volt hosszú, hiszen egyedül állt (ült) ki a színpadra, jó néhány hangszerrel körítve, amelyeket aztán egyszerre szólaltatott meg.
Zenebohóc fílinget érezhettünk volna, ha nem a blues legősibb hagyományaiból táplálkozna. Lábával dobolt, szájával harmonikázott, énekelt, mondjuk ez utóbbiakat azért nem egyszerre. És közben gitározott, mesteri módon hozva a basszuskíséretet és a rá épülő gitárszólamokat.
Minden egyes mozdulatán érződött, hogy a blues bele van égve a testébe, lelkébe. És ezen nem búsongott, hanem kiadat magából. Magával ragadó volt, egyszerűen hallgatni kellett, és nézni is, közben azon gondolkodva, hány végtagja is lehet.
Nem volt semmi különösebb virgázás, magamutogatás, egyszerűen áradt belőle a zene. Merészség, egyúttal hatalmas feladat egyszemélyben vállalni mindezt, de Ben természetes módon tette. Ő maga volt a blues, ebben a szűk egy órában.
A vízszintes zápor…
Amelynek a végén még a megsétáltatott dobozgitár is megszólalt a kezében, ámulva néztük, csalásra gyanakodva, de annak nyomát sem fedeztük fel. Elfogadtuk, hogy ez van és kész.
Azért közben zajlott az élet kint és bent is. Kint a természet mutatta meg, hogy azt csinál, amit akar. Viharfelhők jöttek, egyszerre több irányból fújt a szél, egy ismerős már a tornádótölcsért kereste. A viharos körülmények a között a sátor jól vizsgázott, viszont amikor a rendezők összehúzták a ponyvákat a bejáratnál, átment üvegházhatásúba, gyorsan besűrűsödött a levegő. Így néha szellőztetni is kellett, ami egyre nehezebb lett a felhőszakadást imitáló, olykor vízszintes irányt felvevő zápor miatt.
A sörpult előtt pedig dráma készülődött. A városvezetés három prominens, jobboldali tagja ült társaságával egy asztalnál, amikor megjelentek a következő zenekar fullajtáremberei, nem éppen barátságosan. Nézelődtek egy kicsit, fojtott angol mondataikból sikerült kivenni, hogy üres asztalt keresnek.
Szupersztárok?
Kiszúrták a fideszesek asztalát, azzal, hogy innen felállítják a magyarokat. Kíváncsian vártuk a fejleményeket, de a dráma elmaradt, ugyanis megürült egy másik asztal, amire le is csaptak. Kiderült, az asztal arra kell nekik, hogy a zenekar lemezeit, cd-it pakolják rájuk, árusítván azokat…
Ez a lekezelő stílus aztán némiképpen lejött a színpadról is. Pedig kíváncsian vártuk őket, a műsorfüzet a Northern Funk & Suoul Nights feat. Melvin Davis and Joel Parisien nevű formációról szuperlatívuszokban ír, a blues és a funk szupersztárjainak nevezve őket.
Kétségtelen, magas színvonalú, amit csinálnak, de erősen hakninak tűnt. Egy kis pörgős funk, aztán egy alap blues, majd némi latin. Gúnyolódó kedvű kolléga szerint Santana, háromszorosára gyorsítva. És valóban, semmi eredetiség, innen is egy kicsi, onnan is egy kicsi. Kötelességszerűen letudva, mint aki úgy gondolja, már annak is örülni kell, hogy ő itt van és hagyja magát bámulni.
Némi világvége hangulat…
A közönség nagy része is érezte, hogy itt most át van verve, néma csendben ültek, udvarias taps a számok végén, csak egy-két kisebb csoport eresztette el magát a színpad mellett. A sátrat azért nem nagyon hagyta el senki, szakadt a hideg eső, aminél még a langyos funky is jobb.
Szóval csalódás, keverve egy kis világvége hangulattal, amit az okozott, ha felnéztünk az égre. Jó tudjuk, mégiscsak világsztárok, tiszteljük is őket, de ehhez a címhez nem csak sztárallűrök, hanem kötelezettségek is járnak. Mondjuk, egy bevállalós koncert képében.
A Lamantin Jazz Fesztivál részletes programjáért kattintson ide.
