Röviden a hír:
A Vas Megyei Család, Esélyteremtési és Önkéntes Ház – együttműködve az Új Nemzedék Szombathely Közösségi Térrel, valamint a Vakok és Gyengénlátók Vas Megyei Egyesületével – Láthatatlan vacsora
...és ami mögötte van:
Kedves meghívást kaptam a fent említett rendezvényre Nagy Lászlónétól, a Vakok és Gyengénlátók Vas Megyei Egyesületének alelnökétől. Örömmel fogadtam az invitálást, hiszen Marikát már évek óta jól ismerem, tisztelem - így egy percig sem gondolkodtam el azon, hogy részt vegyek-e ezen az érzékenyítő programon. Amint közeledett a dátum, érdekes módon egyre inkább erősödött bennem a szorongás: igazából nem is tudtam elképzelni, mire számítsak.
Több embert ismerek, akik vakként, látássérültként élik mindennapjaikat, de olyan szituációba még sosem kerültem, hogy nekem magamnak kelljen
kipróbálni
a vakságot. Az egyre erősödő zavaromat magam előtt is leplezve a következő önvédelmet dolgoztam ki: ugye, én egy értelmes, felnőtt ember vagyok, akinek van önuralma, szinte minden szituációban képes fegyelmezni magát... mit nekem egy ilyenküldetés
, megcsinálom!
Minden magabiztosságommal felvértezve, felemelt fejjel közelítettem meg a helyszínt, rácsodálkoztam a hirtelen jött tavasz minden látható szépségére, annak a tudatában, hogy hamarosan – ha rövid időre is –, de meg kell válnom a látás adományától. Vendéglátóink őszinte mosollyal és nagy szeretettel fogadtak minket. Rövidke ráhangolódó beszélgetés után megismerkedhettünk a vakok számára kifejlesztett használati eszközökkel,
az este folyamán ekkor talált be az első gyomros: vak gyermekek számára társasjáték. Megremegett a térdem, erre nem voltam felkészülve. Persze tudom, hogy a gyerekek is lehetnek vakok, de akkor is...
Kis idő után összeszedtem a gondolataimat, figyelmeztettem magam a küldetésemre: akkor is megcsinálom! A vacsora helyszínére – ami néhány méterre volt – időben-térben elveszve, mereven tartott nyakkal, egymás vállába kapaszkodva, már szemkötővel érkezett meg – a 15-20 vendégből álló –
vak kígyó
.
Segítőink egyenként leültettek minket a megterített asztalhoz, kaptunk néhány kedves tanácsot, és jó étvágyat/szerencsét kívántunk egymásnak. Na, az étvággyal nem is volt baj! Vicces kedvű vendéglátóink nem könnyítették meg a helyzetünket a kétfogásos menüvel: rántott hús rizzsel, majd Gundel-palacsinta (extra csoki szósszal). Az étkezés nagy része a
Hol van a tányér? Jó, de hol van a hús? Nincs is semmi a villámon. Úgy érzem, hogy potyog a rizs. Az egész arcom csupa csoki
kérdéskör körül forgott - mindez mégis meglepően nyugodt, vidám hangulatban.
Lassan, kicsit bizonytalanul, de egyre inkább hatalmába kerített az elégedettség érzése: lelki szemeim előtt már felderengett a fény az alagút végén: meg tudtam csinálni. A jól végzett munka után szinte diadalmasan vettem le szememről a takarót. Azokkal a vacsoravendégekkel, akikkel eddig még sohasem találkoztunk, most cinkos mosollyal kacsintottunk össze, hogy ugye milyen jól mutatnak a fehér rizs szemek a sötétkék abroszon.
Aztán hirtelen kiláttam a saját fejemből és észrevettem az asztalnál ülő vak és gyengénlátó társaimat, akik nem vehették le a láthatatlan szemkötőt. Akik nap mint nap ilyen és ehhez hasonló nehézségekkel kell, hogy megbirkózzanak. Elszégyelltem magam. Hiszen ez az egész nem is rólam, a kis szorongásaimról, zavaraimról szólt...
Tökéletes látással, de lehajtott fejjel indultam utamra. Jelentem: a küldetés teljesítve... érzékenyebb lettem!
