Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül. Akkor a fej, a szem, a szív is ugyanazért működik. A fényképezés egyfajta kiáltás, de nem azért, hogy az eredetiséget bizonyítsuk. A fényképezés az élet egyik formája." Korábban még te hivatkoztál erre a Henri Cartier-Bresson idézetre.
Amikor találkoztam ezekkel a mondatokkal, azt éreztem, hogy ezt az érzést én is, más is megérte, csak nem fogalmazta így meg. Ez a vallomás olyan tömören és hitelesen kifejezi azt az érzést, amit átél egy fotográfus. Egy szépen megfogalmazott gondolat, amely arra a pillanatra utal, amit a folyamatból, a történésből kiragadunk. Ennek az egy-egy pillanatnak kell lenni a legtökéletesebbnek.
Mindehhez hozzátenném, amire Kincses Károly világított rá a Normantas Pauliusról írt Szabad szél című könyvében: hogy a fotós helyettünk van ott, megy el, gyűjt össze, kockáztatja az életét. Tehát egy helyettes én. Bár a pillanat megragadása a legfontosabb feladat - egy fotósnál csakugyan a másodpercek törtrészei is számítanak -, mégis egy másik nagyon fontos tulajdonsággal kell rendelkezzen, ez pedig az alkalmazkodás, alázat. Ha kell, belesimul a természetbe, elrejtőzik, ha kell, egy váltás ruhával elindul messzi tájakra, s ha kell, feltűnés nélkül elvegyül a társasággal, akiket lencsevégre akar kapni. Mindenkivel tud egy kedves szót váltani. Megnézve a portfóliód, volt időd hozzászokni a szituációhoz. Ezt a szerethető embert látom benned. Ez az a tulajdonság, amiért mindenki bizalmat szavaz neked; diszkrét együttlét, jól kommunikáló társasági lét, mindez profizmussal. Mennyire tartod fontosnak ezt a tulajdonságot a fotóssá váláshoz?
Sok jellemzője van egy hivatását komolyan végző embernek. Ilyen például az alkalmazkodóképesség: öltözékkel az eseményhez igazodni, egy komolyzenei koncerten lehetőleg helyváltoztatás nélkül dolgozni, ehhez időben érkezni, amikor még van bőven ülőhely. Sajnos még mindezek mellett is zavarhatja a hallgatóság egyes tagjait a fényképezőgép tükrének zaja. Szerencsére az újabb gépek segítik az észrevétlen fényképezést. Kell még a szükséges időráfordítás, végig kell ülni az eseményt, sokszor egy-egy koncertnél az utolsó pillanat a legerősebb, amikor már sok kolléga rég otthon pihen. Nagy előnyt jelent a főpróba megtekintése, sok minden már akkor tisztázódik, hova kell ülni vagy milyen objektívre lesz szükség. A természetfotósok és a tájkép fotográfusok valóban speciális eszközökkel kell, hogy rendelkezzenek.
Mennyire vannak jelen benned a lencsevégre kapott személyek? Bizonyos fokig ez egy beavatás, afféle barátság, nem?
A portré műfaj nagy kihívás minden fotográfusnak, általában egyetlen képben kell bemutatni az alkotó embert. Fontos a környezet, a háttér, de legfontosabb a kifejező jó pillanat. Természetes több felvételből válogatok, az is gyakorta előfordul, hogy több alkalommal fényképezem. Sokszor a hasonló felvételek esetén csak az arckifejezés, a pillanat töltete dönti el, hogy egy kép jó vagy értéktelen. Gyakori tapasztalat, hogy az első 10-20 felvétel csak a sablonokat rögzíti, miután a megismertük a modell gesztusait, sikerül egyedi, kifejező képeket készíteni. Természetesen a fotográfiai folyamat, a többszöri találkozás sok barátságot is eredményez, ami külön érték.
Miért az arcok, a portrék érdekelnek? Nyilván minden irány külön specializált tudást, felszerelést igényel.
1970 és 76 között kezdődött, amikor a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárban dolgoztam fotográfusként. Ott rendszeresek voltak az irodalmi, képzőművészeti és zenei rendezvények. Vendég volt többek között Sinkovits Imre színész, Dévai Nagy Kamilla énekes, Varga Domokos író, Nagy László költő, Weöres Sándor és Károlyi Amy költők, Gazdag Erzsi költő, Mészáros József festő, Reismann Mariann fotóművész, Kass János grafikus, Béres Ferenc énekes, Mándy Iván író, Bárdosi Németh János költő. A felszerelés természetesen lényeges, mert túl közel nem lehet menni, és nem is célszerű, mert zavarja az előadót, viszont a teleobjektív több méterről is teljesen közeli képet biztosít. Különösen a zoom objektíveknél, ahol a közelítő-távolodó mozgás is szükségtelen. A közelség látványa elvarázsolja a fotográfust, ami olyan látványt mutat, mintha fél méterről néznénk a másik ember szemébe. Távolról lehet észrevétlennek is lenni, lényeges, hogy nem zavarja a „modellt”.
Az Iparművészeti Főiskolán 1984-ben az alapképzésen kaptunk egy év fotóoktatást. Itt munkáinkat még magunknak kellett előhívni laborban, piros fénynél. Nagy önfegyelem és várakozás is volt benne, hogy vajon mit is sikerült elkapni, jó lett-e a mélységélesség? Nem lehetett megismételni a képet, nem lehet visszautazni távoli helyekre. Ma azonnal megnézhetjük a digitális képünket, sikerült-e? Mindannyiunknak elsőre egy klasszikus jut eszünkbe, Antonioni „Nagyítás” című filmje, ahol csak a kinagyított képen, utólag vált felismerhetővé a bűntény elszenvedője. Ez a misztérium, az előhívás, nem hiányzik neked, valahogy a titokzatosság izgalmas volt akkoriban, mit gondolsz? Persze most iszonyúan felgyorsult minden, pörögni kell.
Vallom és hirdetem, hogy a fotográfia komplexitása az analóg korszakban volt jelen, akkor annyira meg kellett tanulni a fényképezőgép manuális beállításait, a fényképezés teljes folyamatát, hogy szinte 100 százalékos legyen a teljesítmény. 1839 óta, a 183 évből, 160 évig nap mint nap jelen volt az analóg technika, az előhívás is. A fényképezőgépekben általában nem volt fénymérő, még nem volt beugró blende sem, a filmek nagyíthatósága kicsi volt, alig volt, különösen Magyarországon, magas érzékenységű film. A '60-as, '70-es években a belső terekben csak direkt vakus módon készültek a riportok a Vas Népénél is, pedig a vaku egy szükséges rossz, mert az inspiráló látványt nem tudja megvalósítani, a fény-árnyék viszony egészen más lesz a vaku használata esetén. Nem voltak a fényképezőgépek ennyi automatizmussal felszerelve, tudni kellett minden választ, amit most a gép ad meg, akár a kezdőnek is. Sok embert ez meg is téveszt, mert a jól sikerült felvétel nem mindig saját tudásból fakad, hanem a beépített programok adják. Sokan ezért túlértékelik magukat, pedig szinte csak az exponálógomb helyét tudják a kamerán.
Utólagosan, mikor elemzed a képed, észreveszel olyan dolgokat, amelyeket élőben nem is érzékeltél? Plusz személyeket, mozdulatokat?
Igen, amikor alaposan kiértékelem a felvételt, akkor látom, hogy mit hibáztam, mit kellett volna más módon komponálni. Elég-e a mélységélesség, esetleg sok vagy éppen kevés. Ez a folyamat segít abban, hogy legközelebb alaposabb legyek. Minden fényképezés új kihívás, nem ismétlődnek a pillanatok, nem rutinművelet egy fotografálás sem. A digitális feldolgozás esetében divatos szóval az ”utómunkánál” van mód egy-egy zavaró világos folt eltüntetésére, lehet fokozni a kontrasztot, ha színes a munka, a színhelyességet. Legbosszantóbb a mindennapok képi világánál a perspektívahibák léte, vagy a színhelyesség. Ráadásul még büszkék is sokan a kék hóra, pedig a magas Kelvin értékű borult idő okozta, melynél a fehéregyensúlyt tudni kellett volna helyesen beállítani. Ha megnézzük a régi képeslapokat, az épületfotókat, amelyek könyvekben és kiállításokon gyakran láthatók, egyetlen hibás felvételt sem találunk, a falak függőlegesek, pedig az objektív akkor is torzított, de a fotográfus tudta a jelenségre a választ, és a megrendelő képszerkesztő sem fogadta be a silány felvételt. Vannak most képszerkesztők?
Tudjuk, hogy sokat fotózod a zenészeket. A fotós feladata kicsit olyan, mint a mesterlövészé? Kicsit előre kell célozni, hogy beletaláljon a várt pillanatba?
A komolyzenei fotók esetén előnyös, ha ismerjük a zenét, a csúcspontok kiválasztása, kivárása nagy türelmet és empátiát követel. Az utóbbi időben különösen az utolsó pillanat varázsol el, amikor már nem játszik a zenész, a hang még hallható, ilyenkor a muzsikus nagyszerű pillanatot él meg, amelyet egy egyedi gesztussal ki is mutat. A koncertfényképezésnél egy belső vívódást él át az ember, nagyszerű, kifejező pillanatot lát, de nagy a csend és zavaró lehet az exponálás zaja. A mai tükör nélküli gépek lehetővé teszik a zaj nélküli munkát, de a felszerelés megszerzése nagyon nagy megfontolást igényel, különösen az én életkoromban.
A tekercses film idején mindig maradt 4-5 üres kocka a férjem restaurált kövei mellett, így azokat a gyerekekre lőtte el. Nagyon örülök ezeknek, mivel akkoriban még jóval kevesebb „alkalommal” kerültek elő a fényképezőgépek. Viszont sokkal nagyobb értéke is volt azoknak a képeknek, amiket te magad fotóztál egy külföldi katedrális vízköpőjéről. Arról nem is beszélve, hogy egy előadást csak a magad készítette diákból lehetett - illett- megtartani. Mennyire van kéznél otthon a géped?
Természetes, hogy mindig fényképezek, sokszor telefonnal is. A rendezvényeknél nem is az eseményt, hanem a szereplőket, vendégeket fényképezem teleobjektívvel. A célom egy igazán kifejező portré készítése, ami az elgondolkodó, meditáló személy megfigyelésével kezdődik. Sokszor észre sem veszik az exponálást a fotók szereplői. Nagyon sok portrém így készült a képtári tárlatmegnyitókon is.
A családtagokat is fotózod?
Gyerekeinkről sok kép készült régen, most az unokákat szoktam fényképezni, de csak töredékét a régi mennyiségnek, azért is, mert most a telefonnal mindenki fényképez, a családban is.
A fotón megörökített személy csakugyan halhatatlan lesz? A National Geographic afgán leányarcát például mindenki ismeri. Kicsit szívet rengető érzés végignézni az Arcterek című könyvedet, mert sokan már nincsenek velünk. Ez részben öröm, hogy mégis megörökítetted a személyt, az arcvonásai örök érvényűen megmaradnak, másrészt az élet múlására figyelmeztet. Marad a kapcsolat, lélektől lélekig.
Fontos szempontom, hogy ne az idő múlása értékelje fel a portrét, legyen a portré az élő személy részére is hiteles, kifejező és megismételhetetlen. Legyen pozitív, mutassa meg a testbeszédet, a környezetet, és feleljen meg a térbehelyezés a kompozíciós szabályoknak. A portré több az arcképnél, sokkal többet kell elmondania, mint az arc- vagy mellképnek. A portré legyen sokkal több mint egy látlelet, legyen beszédes, mutassa meg az ember lelkét is.
A mai képcunamiban már nem nagyon aggályoskodunk, hogy kinek a képét használjuk. Van kellemetlen emléked, hogy nem fizettek szerzői jogdíjat egy képed után, és használták? Biztosan előfordult, mert sok kiváló személyiséget, színészt, rendezőt, politikust, írót stb. fotóztál.
Az interneten leltem arra az információra, hogy az ismert Weöres Sándor portrém dekorálta a budapesti Metrót 2013-ban a centenárium kapcsán. Meg sem kérdezték a felhasználást, természetesen a jogdíj is elmaradt. Ez az eset ismétlődött a Tóth István szobrászművész munkásságát bemutató második kötet esetén is. Nem túl rég szembesültem egy másik jelenséggel a zeneiskolai kiállításon, hogy nem tőlem kértek képet a kiállításhoz, hanem reprodukálták a régi képeimet, nevesítés és megkérdezésem nélkül. Ez nagyon furcsa és indokolatlan jelenség.
Kiállításokon hol szerepeltél?
Elég sok kiállításom volt, ami mindig erőt ad, megméri a produktomot. Szombathelyen a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárban, a szombathelyi Utca Galériában, Répcelakon a Művelődési Házban, Budapesten a Metró Klubban, és a Mai Manó Ház Napfény műtermében, Bükön a Művelődési Házban, Vasváron a Művelődési Házban, Rábatöttösön a Cicelle napokon, Sárváron a Könyvtárban, a Tinódi Gimnáziumban és a Galéria Arcisban. 2014-ben a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Budapesti Music Centerben, a BMC-ben. Győrben a Fekete-fehér Galériában, a Pécs Kodály Központban, Kőszegen az Európa Házban, Zalaegerszegen a Színház aulájában. Szombathelyen 2007-ben az MMIK három termében, a Vitalitás Galériában, a Művészetek Házában, 2010-ben a Szombathelyi Képtárban, az ELTE SEK Zéró Galériában, 2017-ben az Agora Művelődési és Sportház galériáján és végül ismét szülőhelyemen Répcelakon 2018-ban a Répce Galériában.
A kiállítások megnyitóján zenei közreműködők színesítik az alkalmakat és megadják a kiállítás hangulatát. Budapesten Vukán György és Németh Pál, a BMC-ben Klenyán Csaba, Szombathelyen Kalló Zsolt, a Deák testvérek, Mérei Tamás és Madaras Gergely, Zalaegerszegen Pulay Teréz, Sárváron Mérei Tamás. Répcelakon Flier Edit és Császár János.
Természetesen kollektív kiállításokon is részt vettem többek között Budapesten Nemzeti Galériában és a Ludwig Múzeumban, Varsóban, a Szombathelyi Képtárban, a Weöres Sándor Színházban.
Az egyik legutolsó nagyobb kiállításod a szombathelyi Agora Művelődési és Sportház Galériáján volt. Életnagyságúnál sokkal nagyobb nagyítások is voltak a portrék közt. A művészettörténetben ez a léptékváltás mindig valami kiemelt társadalmi státusszal függött össze. Ebben az esetben téged mi vezérelt?
Engem és a kiállítást rendező Tóth Csabát is a helyszín motiválta. Úgy értem, egy ilyen nagy térben szükséges olyan nagy nagyítások kirakása is, amelyek megszólítják az utcáról belépőket is. Fontos a kisebb képek mérete is, amelyek nem lehetnek túl kicsik, 30x40 vagy 50x60 centiméteres. Meglepő negatív élményben volt részem a Capa Központban Budapesten. André Kertész állandó kiállítása olyan kis kópiákból állt, hogy nem adta azt az élményt, amit az egyetemi oktatáson az általam vetített képeknél megszoktam vagy a fotóalbum lapozgatása közben éreztem.
76 évesen is aktív vagy, tanítasz, kiállításokat, kulturális rendezvényeket szervezel, közösségi megbízatásaid vannak, és mindezek közben egy tartalmas életmű állt össze mögötted. Lenyűgöző ez a vitalitás. Vegyük sorra, kezdjük a tanítással, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, majd a Nyugat-magyarországi Egyetem Rajz tanszékén egy ideig közösen tanítottunk, de ezen kívül OKJ-s képzésekben is tanítasz. Hogy lesz egy fotográfusból, fotóművészből tanár?
Talán a korábbi feladatok adták az előzményeket. 1976-tól 1990-ig a Vasi Fényképész Szövetkezet műszaki vezetőjeként munkaköri kötelességem volt a technológiai fejlesztés és a technológia felügyelete. A '70-es évek végétől 25 évig fotószakkör-vezető voltam az Úttörőházban, majd az átkeresztelt Gyermekek Házában. Ezek az élmények, kihívások vérteztek fel és fogadtam el egy Speciál Kollégiumra felkérést a BDF fizika tanszékén, 1985-ben. A kurzus sikeres volt, ez is bátorított, hogy a 2002-es óraadós meghívást elfogadjam. Szabad kezet kaptam és a szabadon választott tantárgyból két féléves kötelező tárgy lett. Jelenleg a 21.-ik tanév zajlik. Sikerült eddig megtartani az analóg ff. labort, melyben a kísérleti fotográfiát művelik a hallgatók fotogramok készítésével. Ez is tovább fejleszthető a digitális világban, a képek beszkennelve nagy nyomatokban érdekes lehetőséget kínálnak a hallgatóknak, és akár digitálisan is módosíthatók. Az OKJ-s képzés öt évében, melynek szakmai oktatója voltam, 88 hallgatónak adtunk szakmai oklevelet, váltak fényképész és fotótermék kereskedőkké Soprontól Nagykanizsáig és Balatonalmádiig.
A Répcelaki Nyitott Tér Közhasznú Kulturális Egyesületnek alapító elnöke voltál, most pedig tiszteletbeli elnökének kértek fel. Répcelak közművelődésében, kulturális életében óriási változásokat hozott az egyesületetek tevékenysége. Mi motivált az alapításkor, milyen célkitűzések vezéreltek, és milyennek ítéled meg ezt a ma már kivételesen jelentős pár évtizedet?
2001-ben lett város Répcelak, abban az időben sok fotós feladatot kaptam a várostól. Jelentős összeggel támogatták az Arcterek albumomat is. Kötelességemnek éreztem a viszonzást. Egyesületet alapítottunk, ötletadóként megválasztottak elnöknek 2001 decemberén, a munkát 15 évig teljes odaadással végeztem. Bevontam szakértő barátokat, akik segítettek a programok megtervezésében, mert itt lehet a legtöbbet hibázni. Részt vettem minden rendezvényen, elég sok időmet lekötötte. 2016-ban lemondtam és átadtam a stafétát. Nyilván a döntésnél a távolság is jelentős szerepet játszott, hiszen Szombathelytől Répcelak 40 kilométer távolságra fekszik. Teljesen hátra kell lépni ilyen esetben, nem lehet fél gőzzel végzett munka mellett beleszólni. Ez már az új vezetés kompetenciája, természetesen, ha a véleményemet kérik, örömmel elmondom.
Hány év is volt ez pontosan?
15 évig vezettem az Egyesületet, csak a célokat szem előtt tartva, tudatosan csapatban dolgoztunk, a Művelődési Ház programját nem zavartuk, csak kiegészítettük. Sok örömöt, megbecsülést kaptam, nyilván kellemetlenségekben sem szűkölködtem. A tudatos cél miatt a negatív vélemények kevésbé érdekeltek. Szerencsére a város vezetői sokszor utólag is belátták az igazamat, melyet meg is fogalmaztak, megkövettek, hogy nem szabad a színvonalat alacsonyabbra tenni a nagyobb érdeklődés érdekében, inkább ki kell várni a nézők fejlődését. Megtisztelő, hogy a tagság tiszteletbeli elnöknek választott, mely egyhangú szavazással történt.
Répcelak mellett egy másik civil szervezetben is meghatározó személyiség vagy. Ez miben más a répcelakinál, miért váltottál, és egyáltalán mi motivál téged a közösségszervezésben?
Már a könyvtári időkben megérintett a „közért” dolgozás, érzékeltem, hogy ez nemcsak a szervezőnek jelent örömet. Az egyesületekben is ez motivál, jót tenni, jót adni mindig öröm. 2014 óta titkára vagyok a Gyöngyös-Pinka-Répce menti Polgári Egyletnek, a közelmúltban volt a 75. rendezvényünk. A kulturális tevékenységet itt is beágyaztam az egyesületi rendezvényekbe.
A Magyar Fotóművészek Szövetsége tagjaként milyennek látod ma a vidéken élő fotóművészek helyzetét, lehetőségeit? A képző- és iparművészet területén ez óriási, szinte leküzdhetetlen hátrányt jelent, csak az számít, ami a fővárosban történik. Ez a ti szakmátokban is így van?
Sajnos ez egy általános jelenség, de talán az nyugtathat meg, hogy több vidéki kolléga is van az elnökségben. Nyilván ők is érzékelik ezt a deformációt! Próbálok minél több rendezvényen részt venni, ha tehetem felutazok Budapestre a megnyitókra. Ezzel próbálom kompenzálni kicsit a hátrányos létet. Sajnos az a tapasztalom, hogy többségében a fővárosiak jelennek meg ezeken az eseményeken.
Több interjú is készült veled a korábbi években, amikből sok mindent megtudhattunk pályaképedről. Most azonban egy fél évszázados életművel a hátad mögött arra szeretnélek kérni, hogy próbáljuk először talán évtizedekre bontani ezt a pályát, majd tematikusan is elemezzük azt. Hol találhatók a mérföldkövek?
A Gimnázium, a Fényszöv, a Könyvtár, a Zeneiskola, az Úttörőház, Bartók Fesztivál, Capella Savaria, a Szimfónikus Zenekar, a Főiskola, a Mesebolt Bábszínház, az Ungaresca Táncegyüttes voltak a fontos helyszínek. Ez a felsorolás csak a helyszíneket jelöli, mindegyik sokat hozzáadott a közel 60 évhez. Nem egymás után következtek, hanem párhuzamos munkálkodást is jelentett. Nagyon szerencsés vagyok vidéki fotográfusként, hogy ilyen sok esemény zajlott megyénkben és városunkban. Próbáltam kihasználni a lehetőséget, élni az élet által kínált feladatokkal. Érdeklődésemet nem tudták elvonni olyan műfajok, mint a tájkép, a popzene vagy a jazz, egy lépést sem tettem ezekben az irányokban.
Hogy rendezed ezt az óriási fotóanyagot? A korai munkák még analógok, azokat digitalizálni kell, van erre anyagi és időbeni kapacitásod?
Ez idáig mindig valami konkrét célból, valamilyen feladathoz keresgéltem a régi anyagok között, de lassan neki kell állni az összes film újbóli átnézéséhez és a digitalizáláshoz, mert már sokszor találtam értékes felvételeket utólag is. A digitális anyagot is át kell nézni, de az egy könnyebb feladat. Utólag, 2013-ban került plakátra egy Weöres Sándor portrém, pedig az Arcterek albumban is megjelent, csak kicsi volt a kép, és nem tudott kibontakozni a fotó.
Az előbb utaltunk rá, mennyire aktív vagy, tehát azt szeretném kérdezni, hogy mik a terveid fotóművészként?
Szeretnék egy összegző nagy fekete-fehér fotóalbumot, amely jó minőségben mutatja be a portréimat, és képet ad rólam, a fotográfusról is. Remélem, a tudatosság is átjön az ábrázolásokon. Mindig jó érzéssel tölt el egy-egy meg keresés, amikor egy könyv borítójára kérnek fotót. Ligeti György zeneszerző magyar kiadású könyveire nem a német képek kerültek, hanem tőlem válogatta a kiadó. Most az Új Zenei Stúdióról készülő filmhez kértek régi képeket, és egy Ligeti vándorkiállításhoz kell válogatnom a '90-es évek felvételeiből.
A bevezető Bresson-idézetre visszatérve, mintha őt példaképnek tekintenéd. Jól látom ezt? Megfogalmaznál tehát az interjú végére egyfajta ars poeticát?
Bresson mondatai, mint ahogy a beszélgetésünk elején mondtam, tömören kifejezik a fényképezés közben megélt pillanatokat. Amennyit ismerek Henry Cartier-Bresson munkásságából, az nagyon példaértékű részemre. Ennek az alkotói érzésnek a továbbadása is a feladatom az oktatásban: nem csak exponálni kell, hanem igényesen kiválasztani a legjobb pillanatot, mert csak egy pillanat lehet az igazi.
Fábián László gondolata részemre példaszerű megfogalmazása a folyamatnak:
„A portréfényképezés csukott ajtók nyitogatása. Ha sikerül kinyitni őket, a lélek tárul föl, mert az rejlik mögöttük.”
Ez a célom, hogy hitelesen mutassam be az embereket.
A szerzőről:
Dr. Tóth Lívia textilművész, Szombathelyen született, járt gimnáziumba (Kanizsai Dorottya Gimnázium), és főiskolára (Berzsenyi Dániel Főiskola). Tanulmányait ezt követően a MOMe–n végezte. 5 évig tanított a NYME-SEK Vizuális Kultúra Intézetében, jelenleg a Nyíregyházi Egyetem adjunktusa. Régi, meghitt barátság fűzi sok Vas megyei művészhez. A textiltriennálék rendszeres résztvevője.
