Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Ma versünnep van: a Magyar Költészet Napja

Felejtsük el a pátoszt, és mormoljunk el egy imát.

Hogy az unalmas kötelezővel indítsunk, 1964 óta április 11. „A magyar költészet napja”, és biztos vagyok abban, ez az egy mondat elég arra, hogy az emberek hanyatt-homlok meneküljenek. Hogy mit akarnak ezek már megint, kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy holmi versekről, költőkről és költészetről elmélkedjünk. Az embereknek pedig teljesen igaza van, hiszen a kötelező ünnepléssel épp az veszik el, ami a vers maga, hogy a versek voltaképp mi vagyunk. És mit ünnepeljen az ember saját magán, hacsak épp nem neki van születésnapja, pedig április 11-én József Attilának van, és ez a másik indok, hogy legyintve feledkezzenek meg az egészről.

József Attilát úgy nagy általánosságban nem szeretik az emberek.

Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen irodalomoktatásunk mindent megtesz, hogy ez így legyen. Sőt, irodalomoktatásunk nagyon bűnös abban is, hogy az emberek enbloc nem szeretik az irodalmat, ezen belül pedig a verseket különösen nem. Nincs ezen mit szépíteni sem szégyellni, mert, ha belegondolunk, hogy a tanár néni az órán fölolvassa nekünk a verset, amit a tanmenet előír – tehát többnyire érthetetlen, unalmas szöveget –, majd úgy akarja közel hozni hozzánk, megértetni és megszerettetni velünk, hogy vajon mit akart mondani a költő, egyszerre világos és érthető lesz, hogy az irodalomra, versre kényszerített gyerekek kinéznek az ablakon vagy fütyörésznek.

A költő nem akar nekünk mondani semmit egyáltalán. A költő elibénk teszi a lelkét.

S ha épp megegyezik vele a lelkünk állása, ha egy szó vagy félmondat megérint, akkor az a miénk lesz és nem ereszt. Parancsra szeretni nem lehet sem embert, sem verset, és ezen az sem segít, ha a tanár néni elmondja, ezt azért írta a költő mert előtte nap fájt a hasa, vagy kilukadt a cipője. Minden versben egy teljes élet, annak minden pillanata, összes tudása, érzése és fájása benne van, s ha jó a vers, felismerjük benne a magunkét és magunkat. De úgy, lehet, bennünk egészen más képzetek ébrednek mint a sorok írójában, „és nemcsak magad fájsz benne, de a tág egész világ”, hogy Tóth Árpáddal cifrálkodjunk itt. Juhász Gyula „Anna örök”-jét olvasva is a mi szerelmünk képét látjuk, amint elolvassuk a verset, az mi leszünk egészen.

Galaxis
ujszo.com

Ezen kívül a zene vers is. De nem csak a ritmusa és olykor rímelése miatt.

Úgy zene a vers, hogy dallamként teper le. A verset dúdolni lehet és motyorászni, el, elakadva mondogatni, hogy a végén már annyira a miénk lesz, hogy új szavak kerülnek bele, régiek eltűnnek, és mégis ugyanaz marad, mert a lelke, a lényege nem változik, csak utazunk vele. Én például spleenes napokon, s egyedül órákig képes vagyok magamban verseket mondogatni, a vers így tehát menekülés is, nem a valóság megismerésének, hanem feledésének eszköze. Egytől óvok mindannyiunkat: ünnepségeken, bármi nyilvános eseményen, ahol az emelkedettség a cél, ne hallgassunk verset egyáltalán.

A vers megcsúfolása az, amikor a szavalók pátosszal telve, öltönyben vagy szoknyácskában, szavalnak.

S itt a szavalást mint a versmondás elátkozott formáját értjük, amellyel a népeknek verssel akarják elmondani, amit ő nem érez, sőt, általában a költő sem érzett semmi olyasmit, amit neki tulajdonítanak öltönyben, vagy fehér ingben, szoknyácskában ordibálva. Hogy az emberek nem szeretik a verset, az irodalomoktatás, mellett ez a másik oka. A vers nem ünnep, a vers nem távolság és kinyilatkoztatás, hanem az élet maga, a vers a mi legbensőbb érzéseink, szerelmünk, kínunk és örömünk, a vers tehát mi vagyunk. Ezt szeretjük benne, bár szeretetről beszélni helytelen, mert olyan, mint a karunk vagy a lekonyuló fülünk. Egy darab belőlünk.

Verset mondani sokféleképpen lehet.

Én azóta nem tudok szabadulni a verstől, amikor, úrfikorom egy zűrös éjszakáján valami homályos sarokban egy szép leány elmondta nekem töviről hegyire József Attila „Eszmélet”-ét suttogva és hadarva vagy lassan, csillogott a szeme, és ahogyan mondta azt a verset, a szemében csillagok és csillagrendszerek keringtek, sírt és örült benne a lelke, ahogyan a verssel együtt átfojt belém. - Nekem a legszebben és legjobban Jordán Tamás tud verset mondani, aki mintha egy kávé mellett beszélgetne, úgy szaval, ha ezt szavalatnak lehet nevezni egyáltalán. És a fentiek miatt egyértelmű és adja magát, mit is hallgatunk meg tőle József Attila születésnapján.

❤️ Nélküled nem tudjuk megírni! Ajánld fel adód 1%-át a Nyugat.hu-nak
Adószámunk: 18889332-2-18 Nyugat Média és Világháló Egyesület
Segítség és letölthető nyilatkozat ide kattintva érhető el.
Köszönjük nektek! ❤️

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Kultúra

Tovább az oldalra