A Bloomsday záróprogramjai között idén nem volt könnyű olyan eseményt találni, ami egyszerre tudta volna ennyire pontosan hozni az irodalmi fesztiválok klasszikus hangulatát és közben olyan kérdések felé tolni a beszélgetést, amiktől az ember legszívesebben kicsit arrébb húzná a székét.
A szombathelyi Szimfónia Kávézóban Fehér Renátó mutatta be frissen megjelent A merénylők fénykora című kisregényét. A beszélgetőtárs Vincze Bence volt, ami egy ponton már önmagában is adott egy külön réteget az estének: nemcsak szerző és kérdező ült egymással szemben, hanem a Bloomsday irodalmi programjainak két társszervezője is. Egy hosszú hétvége végén olyan volt az egész, mintha a fesztivál saját maga elé tartott volna egy tükröt.
Fehér arról beszélt, hogy a könyv eredetileg egészen másnak indult. Egy prágai Erasmus-időszak élményéből szeretett volna úti esszét írni, afféle közép-európai városnaplót. Aztán a szöveg elkezdett kinőni a saját kereteiből.
Volt idő, amikor női elbeszélője volt, volt idő, amikor más irányba mozdult, végül egy nála tíz évvel fiatalabb cseh fiú hangján kezdett megszólalni. A főszereplőből pedig nem turista, nem kívülálló és nem megfigyelő lett, hanem valaki, aki egy egyetemi merényletre készül.
A beszélgetés egyik legerősebb vonala az volt, hogy Fehér következetesen elutasította a pszichologizáló olvasatot. Nem diagnózist akart írni, nem magyarázatot keresett, és többször hangsúlyozta: nem az érdekli, hogyan lehet érzelmileg megérteni egy ilyen figurát, hanem az, milyen nyelv, milyen szégyen, milyen megvetés és milyen társadalmi közérzet rakódik rá egy ilyen tudatra.
Innen nézve a regény inkább tűnt egy hosszú alászállásnak, mint klasszikus történetnek.
A beszélgetés közben sok szó esett arról is, hogyan szivárognak át amerikai mintázatok Közép-Európába, miközben mégsem lehet egyszerű másolatként olvasni őket. Fehér többször visszatért arra, hogy számára fontosabb Közép-Európa saját nyelvén gondolkodni, mint kész modelleket importálni.
Ezzel együtt érdekes volt figyelni, mennyire sok kulturális réteg került elő: Kafka, Joyce, Pilinszky, manifesztók, popkultúra, internetes nyelv, kommentkultúra. A szerző szerint a regény egyik tétje éppen az, hogy mit csinálunk azokkal a szövegekkel, amelyek valaha vigaszt vagy tájékozódást adtak, és mit történik, amikor valaki ugyanazokat a szövegeket már egészen más célra kezdi használni.
Az est egyik emlékezetes pillanata egy hosszabb felolvasás volt a regényből. Egy ponton elhangzott a mondat: „Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása.”
Nem sokkal később pedig az is, hogy „elég-e a szeretet”.
A kérdésre természetesen nem érkezett végleges válasz. Talán nem is ezért ülnek be emberek egy könyvbemutatóra egy kedd esti Bloomsday-végén.
Hanem azért, hogy egy órára olyan kérdésekkel foglalkozzanak, amiket másnap reggelre általában sikerül elcsomagolni.
A beszélgetés végén az is elhangzott, hogy a tervek szerint a regényből monodráma készülhet a Katona József Színházban.
A Bloomsday pedig idén úgy ért véget Szombathelyen, hogy nem Joyce maradt az utolsó szó, hanem az a kérdés: mit kezdünk azokkal a történetekkel, amelyek nem megnyugtatni akarnak.
