Az országzászló felvonásával kezdődött a Magyar Hősök Emlékünnepe a szombathelyi Március 15. téren. Május utolsó vasárnapján 1917. óta emlékeznek meg a hősökről.
A díszőrséget ezúttal is az MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred adta. Az ünnepi műsort a Reguly Antal Általános Iskola diákjai adták elő és Szombathely Város Fúvószenekara is közreműködött.
Dr. Czeglédy Csaba alpolgármester beszéde
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Katonák!
Tisztelt Szombathelyi Polgárok!
Egy nemzet önbecsülését a múltjához való viszonya is minősíti, szögezi le ilyenkor szinte minden szónok. Azonban tegyük gyorsan hozzá, a múltunkhoz való viszonyunkat még esélyünk sem lesz kialakítani, ha nem ismerjük meg!
Hősnek lenni a XX. században nem volt egy romantikus kaland, főleg nem egy magyarnak. Hősként ünnepeljük embertelen halált halt katonáinkat, de hősök voltak ők, vagy áldozatok? Ők voltak csak áldozatok, vagy azok is, akiket itthon hagytak?
Az első világháború kitörésének évében magyar anyák és gyermekek százezrei hittek abban, hogy mire a falevelek lehullanak, a családfők hazatérnek. Nem így történt. Mire a falevelek lehullottak, az első ezrek koporsói már haza is értek…
Az első világháború magyar mérlege minden tekintetben rendkívül súlyos volt. A közös hadseregben a háború öt éve alatt mintegy négymillió magyar katona harcolt, ebből elesett több mint 600 ezer, a sebesültek és hadifoglyok száma összességében elérte a másfél millió főt. Mindez azt jelentette, hogy a tényleges katonai szolgálatot töltötteknek több mint 50 százaléka hősi halált halt, megsebesült vagy fogságba esett.
Akik nem a fronton vesztették életüket, meghaltak éhezésben, fertőzésekben, gyilkosságokban, spanyolnáthában.
És mindez csak a szenvedés kezdete volt, ugyanis felbomlott a háború előtt csodaszámba menő fejlődést produkáló Monarchia, és a trianoni gyászos békekötéssel darabokra hullott a történelmi Magyarország.
És hiába nyilvánította minden év májusának utolsó vasárnapját 1924-ben az Országgyűlés a Hősök Emlékünnepévé a „nemzet és a jövő nemzedékének okulására” felkiáltással, nem tanultunk belőle.
A nemzeti tragédiát követően alig két évtizeddel még nagyobb szenvedések elé kellett néznie hazánknak. Nem csak a frontokon harcolók váltak áldozattá, hanem az ártatlan polgári lakosság százezreit pusztította el az embertelen világégés.
A második világháború idején a Don-kanyar közelében találkozott két hadnagy.
„Na mennyien is vagyunk a fronton? Mi újság ottan, hogy élnek a katonák, van e napi harc?” - kérdezte a front felé igyekvő.
A védelmi egységet vezető másik hadnagy végtelenül lesújtó mozdulattal, szinte elátkozva, elveszettnek vélte az egész vérveszteségét, nem találta meg az értelmét miért kellett odavezényelni majd fél millió magyart, akiket egyben végpusztulásra predesztináltak...
„Rossz lóra tettünk fel ismét... „ - mondta komoran. De azért visszakérdezett:
„Egyébként Te hová mész?”
„Egy századdal megyek a hetedik hadosztályhoz, a Donhoz.”
„Na téged sem irigyellek, nagyon vigyázz és főleg jegyezd meg, nem érdemes hősi halottnak lenni...”
A front felé tartó hadnagy nagyapám volt.
Sokat mesélt életéről, és én, mint minden unoka, lelkes kíváncsisággal hallgattam őt.
Egyszer azonban csúnyán összevesztünk. Sétáltunk a keszthelyi vasútállomásról a partra, és belekezdett egy történetbe, amely német katonákról szólt. 11 éves lehettem, és nagyon felháborodtam a történetet hallgatva, ugyanis rádöbbentem, hogy nagyapám német katonákkal az oldalán harcolt az oroszok ellen. Nekem a szocialista történelem oktatás az általános iskolában azt tanította, hogy a németek voltak a rosszak, az oroszok pedig a jók. Hát, mi magyarok hajlamosak vagyunk az éremnek mindig csak egy oldalát ismerni.
Fiatalos hévvel felelősségre vontam nagyapámat, aki megbántva csak annyit mondott: „Fiam, ha majd felnősz, megérted.”
Hát, felnőttem, és a mai napig nem igazodok el.
Most akkor ki volt a hős? A nagyapám, aki a magyar hadsereg katonájaként a németek oldalán harcolt? Vagy a német katona, aki oroszokat ölt, hogy nagyapám életben maradjon, vagy a másik nagyapám, aki németeket ölt, mert partizán volt?
És kik voltak az áldozatok? A gyermeküket nincstelenségben nevelők? A háború borzalmait elszenvedők, de azt túlélők? Az otthonaikból először gettókba, majd marhavagonokban haláltáborba hurcoltak, majd ott elpusztítottak?
Kik voltak a hősök? A magyarországi harcálláspontokat védők, vagy az azokat ostromlók? És ki volt a nagyobb áldozat? Akit német rabolt ki, vagy akit orosz erőszakolt meg?
Nagyapáim hősök voltak, vagy áldozatok? Nem tudom.
Egy valamik nem lehettek. Felelősök.
A felelősök azok voltak, akik a háborúkat robbantották ki, és a biztos halálba küldték honfitársainkat.
Vannak, akiknek ők is hősök, hazafiak, igaz magyarok.
Számomra ők a bűnösök. És szánom azokat, akik ünneplik őket!
Zűrzavaros a mi történelmünk!
És zűrzavarosak vagyunk mi magunk is. Hiába éljük a béke évtizedeit, a lelkünkben egyáltalán nincsen béke!
Ezek a napok azonban, mint a mai is, segítenek egy kicsit eligazodnunk az útvesztőben! Mert legalább beszélünk a múltunkról, és megemlékezünk azokról, akik értünk, a jövő nemzedékéért áldozták életüket.
Egy dologban biztos vagyok, ezt a mai napot nem elég csupán Hősök napjának nevezni, itt lenne az ideje Hősök és áldozatok napjává átkeresztelni.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
