Igazából eddig is tudtam már a Nyolc Ág Művésztábor létezéséről, sőt, a programok alapján mindig meg is jött a kedvem, hogy megnézzem magamnak, mi is ez az egész, de valahogy a korábbi években nem sikerült rávennem magam. Szerintem ezzel a „művésztábor” elnevezéssel volt bajom.
Érdekel a művészet, de művész nem vagyok, rossz újságcikkeket meg blogbejegyzéseket írok, mégis mi keresnivalóm lenne ott? Idén kiderült, hogy egészen sok, és ha átlépem ezt a névadásból fakadó magas küszöböt, odabent egyszerű földi halandóként is komfortosan érezhetem magam.
Szóval ez volt a negyedik, nekem az első, és Vasszécsenynek is. Mert hogy eddig minden évben Kámban volt a tábor, idén is így készültek, de két nappal a kezdés előtt úgy határozott a kámi önkormányzat, hogy a járványhelyzetre hivatkozva nem engedélyezik a megtartását. Ennyi idő alatt elég lehetetlen küldetésnek hangzik új helyszínt találni, de a szervezőknek sikerült, és az Ó-Ebergényi Kastélyszálló mögé költöztették az egészet.
Koncertek, workshopok, líraműhelyek, színházi és performansz előadások is voltak, de nem is feltétlenül a program tette a tábort azzá, ami, inkább a közösség. Fiatal írók, művészek, érdeklődők és barátok olyan inspiráló, de közben nagyon kedves közeget alkottak, amiben egész egyszerűen jó volt létezni.
Könyvbemutatóból koncertbe, lelkizésből hajnalig tartó táncolásba, közös meditációból a tűzzsonglőr-bemutató közben érzett feszült csodálatba csöppentem, sőt, az évek óta tintahiányos verses füzetembe is sikerült pár sort odamaszatolnom.
A Nyolc Ág nagyon jó, hogy van, és nagyon jó lenne, ha a jövőben is folytatódna. Jó látni, hogy a különböző művészeti ágak találkozása milyen energiákat szabadít fel, hogyan inspirálják egymást a környék fiatal művészei, és még jobb azt látni, hogy nem csak igényük van erre a találkozásra, hanem ez az igényük cselekvéssel is párosul, és képesek megszervezni magukat, még ilyen nehéz, pandémiás körülmények között is.
Galériánkhoz katt a képekre!
