29 évesen három bajnoki cím
Kevesen mondhatják el azt magukról, hogy huszonkilenc éves edzőként már háromszoros bajnokok egy sportágban, Marosán György igen.
A Szombathelyi Kézilabda Klub és Akadémia női csapatát egy évvel ezelőtt vette át, és Szeged, valamint Kecskemét után a vasi megyeszékhelyen is történelmi sikert hozott össze. Mindhárom helyen megnyerte az NB I/B-s pontvadászatot, és feljutott csapatával a világ egyik legerősebb bajnokságába, a magyar élvonalba.
Kecskeméten előtte még soha nem volt első osztályú női kézilabda, Szegeden huszonnégy évet vártak erre a sportág szerelmesei, Szombathelyen pedig 1975-ben látták az elitet utoljára.
A tűzkeresztségen már át is esett az SZKKA, Kisvárdán (23-25) és Siófokon (21-40) kikapott, Monoron viszont nyert (28-24). A szombati nagy nap lesz a klub életében, ugyanis 18 órától az Aréna Savariában fogadják a lányok az Alba Fehérvár KC-t.
A vezetőedzővel egy kávé mellett beszélgettünk.
"Ahol szeretik a sportot, én ott otthon érzem magam"
- Másfél évvel ezelőtt teljesen ismeretlenként érkeztem ide, megmondom őszintén, előtte egyszer jártam Szombathelyen, még ellenfélként, egy tornán. Nem azt mondom, hogy mára már „belaktam” a várost, de talán mostanra eljutottam oda, hogy egyre több embert ismerek, illetve tudom, hogy mit merre találok. Örülök neki, hogy itt vagyok, tetszik Szombathely, szerintem egy nagyon is élhető város. Érződik, hogy az emberek rajonganak a sportért. Márpedig ahol szeretik a sportot, én ott otthon érzem magam. Azért is telik nekem több időbe, hogy megismerjek egy várost, mert nagyon sok időt töltök el – talán az átlagnál is többet – otthon, a laptopom előtt elemzéssel. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hobbim a munkám, de amikor nem ennek élek, akkor szeretek új embereket, új helyeket megismerni. Nyugodtan mondhatom, hogy már Szombathelyen is barátokra leltem. A szabadidőmben is igyekszem képezni magam, a sporttudományok terén próbálok egyre szerteágazóbb ismeretekre szert tenni. A polihisztor edzők ideje már lejárt, viszont úgy gondolom, folyamatosan tanulnia kell egy edzőnek.
Eddig, ahol dolgoztam, mindig jó kapcsolatot ápoltam az adott város más sportegyesületeivel, edzőivel, játékosaival, szerintem tőlük is mindig lehet tanulni. Amikor csak tehetem, a többi helyi csapat mérkőzéseire is kilátogatok, és szurkolok nekik, hiszen egy várost képviselünk, egy célért dolgozunk, a mezen, a melegítőn a szíve fölött mindenkinek ugyanaz van: Szombathely címere. Én ugyan nem vagyok szombathelyi, de megtiszteltetésnek érzem, hogy ez a közösség, ez a város rám bízott egy csapatot, és ez felelősséggel jár, mindent meg kell tennem azért, hogy sikeres legyen, azonosulnom kell azokkal a normákkal, érzelmekkel, azzal a történelemmel, ami a város, a klub mögött áll. Tavaly kint voltam több Haladás-meccsen, kedden pedig először voltam Falco-meccsen. Jó érzés volt látni, hogy mennyire szeretik a szombathelyi emberek a sportot, van igény rá ebben a városban. Szeretnénk mi is felnőni melléjük az SZKKA-val. Ugyanez volt a helyzet anno Szegeden is. Amikor odakerültem, a mi meccseinken százhúszan voltak, a PICK Szeged Bajnokok Ligája fellépésein pedig telt ház. Akkor azt mondtam, hogy az Újszegedi Sportcsarnokot egyszer meg fogja tölteni az én csapatom is. Megmosolyogtak, de aztán, amikor sikerült, lerótta a tartozását, akivel fogadást kötöttem.
Célokat, álmokat kell kitűzni magunk elé. Nekem most az az egyik, hogy mi is elérjünk arra a minőségre, amit kedden tapasztaltam a Falco mérkőzésén.
- Ha már a múlt és az álmok szóba kerültek: az SZKKA éveken át topcsapat volt az NB I/B-ben, de az utolsó szalmaszál mindig hiányzott. Tavaly, amikor ide jött, már kimondott cél volt a feljutás. Sikerült, méghozzá veretlenül. Tökéletes volt az előző szezon?
– Abszolút. Másodosztályú bajnoki címet én már kétszer nyertem, de veretlenül korábban még soha. Veretlennek lenni bármilyen bajnokságban – akár még ha csak egy május elsejei szurkolói tornára is megyünk – borzasztóan nehéz. Azt gondoltam, hogy összejöhet a bajnoki cím, mindannyian nagyon szerettük volna, csak ez motivált, de azt, hogy veretlenül, azt még én sem. Rendkívül fiatal csapatunk volt, és a sportban egy szezonon belül mindig vannak hullámvölgyek, de szerencsére átvészeltük azokat. Nem volt könnyű, de úgy vagyok vele, hogy a könnyű feladatokat majd nyugdíjas koromra vállalom el.
Hogy kerültek világsztárok Szombathelyre?
– A bajnokcsapat gerincét sikerült egyben tartani, melléjük pedig igazán nagy neveket, világsztárokat – magyar válogatott, BL-győztes, vb-ezüstérmes légiósok – igazoltak. Hogy sikerült őket ide csábítani?
– A terveimnek megfelelően sikerültek az igazolások. Nagyon örülök, hogy továbbra is az a bizalom övez a klubon belül a vezetőség részéről, mint amikor ide kerültem. Ehhez minden nap próbálok méltó lenni, és ennek megfelelni. Azért azt tudni kell, hogy az újonc csapatok nem a közvetlen első vonalból, az elitből tudnak igazolni, de ez nem a mi hibánk, egy feljutó csapat még a második-harmadik vonalból sem nagyon tud válogatni. Ennek ellenére nekünk ez most jórészt sikerült. Valóban, ezek a játékosok BL-győztesek, válogatottak és vb-ezüstérmesek. Voltak. Persze még mindig jó képességűek. Rutinos embereket szerettem volna, hogy meglegyen a „massza” a fiatal tehetségek és a tapasztalt játékosok között. Azt tartottam szem előtt, ha külföldit hozunk, az csak minőségi legyen. A magyar kézilabdának fejlődést jelent, ha olyan légiós jön, akitől lehet tanulni, középszerűt viszont nem érdemes. Természetesen olyan játékosokat kerestem, akik bele illenek abba a rendszerbe, amit szeretnék játszatni, illetve akik tele vannak érzelemmel, nagyon motiváltak, és mindig a maximumra törekszenek. Én emóciókkal teli edző vagyok és ugyanezt várom el a játékosaimtól is. E nélkül nem lehet játszani ezt a játékot. Mondok két példát: Katarina Tomasevics az elmúlt húsz évben mindig meghatározó játékosa volt a csapatának, tele érzelmekkel, nem egy olyan kép készült róla, amikor a szélső még mögötte van, mert ő már felfut akár a középvonalig is egy-egy lerohanásnál. Vagy említhetném Lilija Horilszkát is, aki van, hogy edzésen saját magával kiabál, mert éppen kapufát lőtt. És még sorolhatnám... Ezek azok az érzelmek, amik előre visznek, és tudnak húzni egy közösséget, ezáltal példát tudnak mutatni a fiatalok számára, illetve a nézőtéren helyet foglaló civil emberek, szurkolók számára is a mindennapokra. Ezeknek az elvárásaimnak abszolút megfelel a jelenlegi keret, persze játékban még sokat kell javulnunk.
– Költségvetését tekintve hol helyezkedik el a csapat az NB I-es mezőnyben?
– Ez egy nagyon jó kérdés, de erre nem tudok hitelesen válaszolni, talán Pődör Zoltán elnök úr kompetensebb a kérdésben. Az biztos, hogy sokkal tisztábban látnánk, ha – mint az NFL-ben, vagy az NBA-ben – nyílt lappal játszana mindenki. Nagyon nagy a lépés az első és a másodosztály között, ehhez ritkán szoktak másodosztályú klubok felnőni. Én úgy gondolom, hogy a lehetőségeinkhez mérten okosan igazoltunk, de biztos, hogy messze vagyunk bérezésben a középcsapatoktól. Nem dúskálunk az anyagiakban, de korrekt viszonyokat tudtunk teremteni, amivel csábító tud lenni a klub. A szakmai oldal mellett a kiszámíthatósággal. Itt ugyanis biztosan nem hallani több hónapos fizetés-elmaradásokról.
– A nyáron sok játékos jött, a külföldiket, a magyarokat, a rutinosabb és a fiatalabb játékosokat össze kellett gyúrni. Milyen volt a felkészülési időszak, elég volt a rendelkezésre álló idő?
– Összességében jól sikerült a felkészülésünk. Mindig az a nehéz egy új csapat kialakításánál, hogy a páros kapcsolatokat, hármas kapcsolatokat kialakítsuk. A rutinosabb, harminc feletti játékosok már nem fognak más rendben játszani, őket technikailag lehet még képezni, de nem fogok tudni megváltoztatni olyan dolgokat, amiket már húsz éve csinál. Az a lényeg, hogy összhangba hozzuk a játékosokat. Azért is törekedtem arra, hogy nagyrészt egy nációból jöjjenek a légiósok, hogy ez még gördülékenyebb legyen, mert egy spanyol és egy délszláv stílus támadásban nehezebben tud együtt működni. Nem lehetetlen, de adott esetben káoszt is szülhet.
Minden évben új csapatot kellett építenie
Érdekes keresztem van, mert az elmúlt kilenc évben mindig új csapatot kellett építenem. Ez nem tudatos, de mindig így jött ki. Azért is szeretném, hogy sikerüljön a bennmaradás, mert nagyon hasznos lenne, ha jövőre nem kellene egy teljesen új garnitúrát kreálni. Persze ez is egy nagyon szép edzői folyamat.
Edzőmérkőzéseken téthelyzeteket modellez az ember, de az mégsem ugyanaz, mint egy bajnoki, hiszen ott egy labdának is hatalmas jelentősége van. A tét alatt lehet igazán összekovácsolódni. Ilyen szempontból kicsit sajnálom, hogy a kisvárdai volt az első bajnokink, mert ott még érződött rajtunk, hogy van még mit csiszolni, nem volt olyan a játék, amilyet szeretnék, de most jön majd az az időszak, amikortól lehet látni, hogy a csapatépítés folyamatában a működőképesség állapotát elértük-e. Nem állunk rosszul, ott vagyunk már a határán, de még nem az igazi. Az első három fordulóban a céljainkat elértük, hiszen kettő pontot tűztünk ki magunk elé, majdnem sikerült is túlszárnyalni, és meglepetést okozni. Ezt még elsősorban az összeszokatlanság számlájára írom, hogy nem jött össze.
– Csapatsportnál mindig kardinális kérdés: nőknél mennyire jellemző a klikkesedés egy csapaton belül?
– Teljesen más a konfliktuskezelés a férfi és női csapatoknál. Egy férfi csapatban korábban túlesnek rajta. Kocsmai nyelven szólva elküldik egymást melegebb éghajlatra, aztán leülnek, megisznak egy sört, és utána rendben van minden. Én ezt próbálom a női csapataimnál is preferálni. Azt, hogy mennyire nehéz őket rávenni erre, ez személyiségfüggő is. A nők eleve lelkisebbek és náluk nem domináns a szemtől szemben történő megoldása a problémáknak.
A jelenlegi csapatunkkal ebből a szempontból is szerencsés helyzetben vagyunk, a válogatási szempontjaim között szerepeltek a mentális képességek és a személyiségjegyek is. Sem külföldi-magyar konfliktus, sem klikkesedés nincs, mert egytől egyig nagyon jó szellemiségű játékosaink vannak, akik remek versenyző típusok. Abszolút rendben van a csapategységünk.
"A korommal nekem mindig küzdenem kellett"
– Huszonhárom évesen már NB I-es kispadja volt, ezzel alighanem rekorder. Önnel kapcsolatban megkerülhetetlen a kérdés, mennyire kellett, kell azért megharcolnia, hogy tekintélye legyen egy harminc fölötti, adott esetben világsztárral szemben?
– A korommal nekem mindig is küzdenem kellett, talán az elmúlt egy-két évben értem el arra a szintre, hogy már nem kell. Amikor tizennyolc évesen a felnőtt csapat edzője voltam, és volt egy harminckét éves játékosom, aki a főiskolán oktatta a kézilabdát, őt nyilván nem volt egyszerű meggyőzni arról, hogy tudok neki újat mutatni, tanítani. A tisztelet amúgy sem a pozíciónak szól, illetve azt erővel soha nem tudja kivívni magának az ember. A játékosokat meg kell győzni arról, hogy tudsz nekik valamit adni, különben 29-29-nél, éles végjátékban, húsz másodperccel a vége előtt nem fogják azt csinálni oxigénhiányos állapotban, amit mondasz nekik.
Pozitív, mentális töltetet kell, hogy kapjanak a technikai, stratégiai dolgokon kívül. Fontos, hogy ne unottan jöjjenek le edzésre, érezzék jól magukat akkor is, maximálisan fel kell őket készíteni a mérkőzésekre, és akkor onnantól az, hogy mi van az edző személyigazolványába írva, nem érdekli a játékost.
– Gondolom, a játékvezetőkkel szemben is ki kellett vívnia a tekintélyt.
– A pályafutásom elején meg kellett harcolnom azért is, hogy ők elismerjenek, partnerként kezeljenek, de ez valahol természetes, hiszen fiatalon kicsit súlytalanabb is voltam. Úgy gondolom, mára már sikerült kivívnom egyfajta tiszteletet, elfogadást, szerintem nincs is Magyarországon olyan játékvezető, akivel ne lennék jó kollegiális viszonyban. Emóciókkal teli, temperamentumos edző vagyok mérkőzések közben is, de arra ügyelek, hogy ne legyek tiszteletlen. Néha kell hatást gyakorolnia egy edzőnek, de mindig tudni kell, hol a határ. Ezáltal kialakult egy elfogadottságom, ami nagyon jól esik.
Én egyébként a játékvezetőkkel szembeni sztereotípiák leküzdéséért is harcolok. Továbbképzésen is tartottam előadást erről, hogy ők nem az ellenségeink, pedig Magyarországon sokan csak azt látják bennük. Ugyanazért a sportágért dolgozunk. Hibázhatnak ők is, mi is. Ha én rosszul cserélek, miért nincs ott harminc játékvezető, és kezd el szidni, hogy milyen hülye vagyok? Fordított esetben, ha ők hoznak egy rossz döntést, akkor sokan leordítják a fejüket. Szerintem jó úton halad a játékvezetés Magyarországon Herczeg Péter albizottsági elnök irányításával.
A szombathelyi utánpótlás-rendszert ki kellene plakátolni az egész országban
– Ha már a korkérdésnél tartunk: az SZKKA mindig büszke az utánpótlás-nevelésére, már odáig jutottunk, hogy az NB I-ben is több saját nevelésű, fiatal játékosa debütált. Tényleg ennyire jó szakmai munka folyik a háttérben Szombathelyen? Ekkora fantázia van a helyi fiatalokban?
– Elképesztő. Tavaly, amikor ide kerültem, csak kapkodtam a fejemet, és ezt nem udvariasságból mondom. Én még ilyennel nem találkoztam. Néha úgy érzem – és ez jó dolog –, hogy van a felnőtt csapat, de az utánpótlás a legfontosabb. Ez fantasztikus. Most lehet, hogy itt van Biljana Bandelier vagy Katarina Tomasevics, nekik kell kiharcolniuk, hogy ez a klub NB I-es maradjon, de itt lesz pár év múlva Lőrincz Brigi, Tamási Kata, Horváth Anna, és azok a lányok, akik tehetségesek, és sikert sikerre halmoznak. Nekik ebbe a rendszerbe kell beilleszkedniük. Szombathelyen nagyon nagy hangsúlyt fektetnek az utánpótlásra. Ezt elmondják sok helyen, de amit itt tapasztalok, azt nem láttam sem eddigi klubjaimnál, sem külsősként más helyeken. Nagyon jó utánpótlás-edzői gárda van Vers Ákostól kezdve Debreczeni Györgyig. Minden korosztályban nagyon szépen fejlődnek technikailag a játékosok.
Kimentem tornákra is, és jó volt látni, hogy mennyire szeretik ezek a lurkók a kézilabdát. Virág Noémihez, Farkas Henihez is odarohantak a gyerekek, hogy átöleljék őket. Ez mutatja a legjobban, hogy jól csinálják a dolgukat. Nekik nem a dupla kínait kell megtanítaniuk, hanem azt, hogy szeressék és kötődjenek a sportághoz.
Nekünk, a felnőtt csapatnál pedig most az a legfontosabb, hogy legyőzzük hétvégén a Fehérvárt, mert ha ez sikerül, akkor nekik példaképeket teremtünk. Benn kell maradnunk, hogy ezek a gyerekek tovább dolgozhassanak az álmaikért. Hogy a tízévesek jövőre már azt számolgassák magukban, hogy már csak négy-öt év, és én is ott lehetek az arénában két-háromezer ember előtt. Ez a rendszer nagyon szép, nagyon jó, ki kéne plakátolni az egész országban. Tényleg mintaszerű.
– Eddig három forduló ment el az NB I-ből, kezdésként rögtön majdnem meglepetést okoztak Kisvárdán. Mennyire kellett felrázni a lányokat azután, hogy a nyitó fordulóban hiába vezettek sokáig, és játszottak egál meccset egy középcsapat otthonában, végül mégsem sikerült a pontszerzés?
– Nem foglalkoztunk azzal, hogy mi a papírforma, mindenképpen úgy utaztunk el, hogy győzni szerettünk volna. Nagyon fájt a vereség, főleg azért, mert a végjátékban három ziccert és kettő hétméterest is kihagytunk. Öt olyan hibánk volt a „money time-ban”, az utolsó negyedórában, ami nem fér bele. Bántott engem is, illetve mindenki mást is. Még hétfőn is érződött a játékosokon, volt, aki azt mondta, hogy menjünk vissza Kisvárdára, játsszuk újra, és javítsuk ki. Nem lehet. Azt beszéltük a lányokkal, lehet, hogy ezt még nem érdemeltük meg. Lehet, hogy éppen volt egy olyan edzés, amikor nem 100 %-on edzettünk, lehet, hogy többet kell dolgoznunk érte, de hogy jó úton vagyunk, az biztos, csak még nem értünk el a célhoz.
Bent szeretnénk, bent kell, hogy maradjunk. Ehhez nem Siófokon és nem Kisvárdán kellett nyernünk – annak ellenére, hogy ellenük volt reális esélyünk –, hanem a Szent István ellen, a harmadik fordulóban.
– Azért a bajnokesélyes Siófok otthonában is sikerült játszaniuk egy extra első félidőt.
– Igen, ez így van, az első félidőnk tényleg extra volt, a másodikban pedig kijött a két csapat közti különbség. Csinálhattuk volna azt is, hogy öljük a kézilabdát, de én erre soha nem leszek képes. Akkor lehet, hogy nem tizenkilenccel, hanem tizenkettővel kapunk ki, de a lényegen nem változtatott volna az sem semmit. Lehetett volna két percig támadni, elhúzni az időt, de az senkit nem szórakoztatott volna, és a saját csapatunkat sem építettük volna vele, hiszen azzal biztosan nem tudtunk volna jól felkészülni a SZISE ellen.
Hiába kaptunk ki Kisvárdán és Siófokon is, mindkét pályán nagy tapsot kaptunk a hazai szurkolóktól. Szimpatikus képet festettünk a nézőknek, jól esett, hogy elismeréssel szóltak rólunk mindkét esetben. A küzdés, és az, hogy kitegyük a szívünket a pályára, minden meccsen alapelvárás nálunk.
Átszakadt a gát - 1975 után újra szombathelyi győzelem az NB I-ben
– Jött a monori meccs, amit mindenképpen meg akartak nyerni, de nyilván ehhez az ellenfél is így állt hozzá, hiszen kit verjenek meg, ha nem az egyik legnagyobb riválist az újoncok csatáján?
– Tipikus első győzelem volt – megnyerhettük volna kétszer is a mérkőzést. Ez a csapat együtt még nem győzött tétmeccsen, és ez érződött is rajtunk. Itt is sok pici nüansz kellett a sikerhez, csakúgy, mint Kisvárdán. Akkor nem sikerült, most igen. Fejlődtünk, mert a második éles végjátékot már sikerült hoznunk. Hiszem, hogy nem nyertünk volna a SZISE ellen, ha nem lett volna előtte egy téthelyzetben lévő Kisvárda-meccs. Ezek egymásra épülő dolgok. Kellettek persze az extra teljesítmények is, Dijana Jovetics elképesztően jól kézilabdázott, Ivana Mitrovics is támadásban nagyon szépen felnőtt a vezéregyéniség szerepkörbe. Ettől függetlenül azért nem voltam elégedett mindennel, mert a védekezésünk messze nem volt azon a szinten, amit elvárok.
– Megvan az első, történelmi siker. Átszakadt a gát?
– Pontosan, én is ezt a kifejezést használtam. Ez volt az első győzelmünk együtt, ez adhat egy felszabadultság érzetet, de nem jelenti azt, hogy most hátra dőlhetünk. Nem laktunk jól, éhesek vagyunk. Nekem a lefújás után már egyből a következő mérkőzésen járt az agyam, hiszen a negyedik fordulóban már szeretnénk meglepetést okozni hazai pályán a Fehérvár ellen. Nagyon bízom benne, hogy jó hangulat lesz és nagyon sokan lesznek kint. Ha a szurkolóink segítségével meg tudjuk szerezni az első hazain is a győzelmet, akkor az további lendületet adhat a csapatnak a folytatásra.
– Viszont az Alba már nem egy újonc csapat. Ennek ellenére is verhetők?
– Én úgy gondolom, hogy van reális esélyünk a győzelemre. A Fehérvár egy nagyon rutinos, régóta NB I-ben játszó csapat, fantasztikus egyéniségekkel, mint például a francia válogatott Claudine Mendy, vagy a magyar válogatott Walfisch Mercédesz – aki a Békéscsabát éveken keresztül a hátán vitte –, a kiváló képességű kapus, Armelle Attingre, Szarka Adrienn, aki a Ferencváros balszélsője volt, a magyar válogatott korábbi balszélsője, Pelczéder Orsolya, vagy a francia jobbszélső, Sabrina Zazai. Nemes a feladat. Azt nem tudom és nem is akarom megígérni, hogy egy, kettő, vagy három góllal nyerünk, de hogy mindent meg fogunk tenni, hogy méltók legyünk a szurkolók szeretetére, és arra, hogy győztesek legyünk, azt igen. Szeretnénk meglepetést okozni. Ebben nagyon nagy segítségünkre lehetnek a szurkolók.
– Túl azon, hogy 44 éve nem láttunk a városban NB I-es női kézilabda-mérkőzést, miért lesz érdemes kilátogatni szombaton az Aréna Savariába?
– Én, ha szurkoló lennék, azért mennék ki, mert mindig azt hallom az SZKKA edzőjétől, hogy csak együtt tudjuk megcsinálni. Aki kijön, nem csak egy szimpla néző lesz, hanem részese lehet a sikernek. Kis túlzással a Nemzeti Sportban, vagy a Nyugat.hu-n a jegyzőkönyvben fel kellene sorolni az összes nézőnek a nevét, mert mindenki hozzá tud járulni a győzelemhez, tevékeny részt tud vállalni belőle. Emellett pedig, amit felelősségteljesen tudok ígérni, hogy akin Szombathely mezt fognak látni, az mindent meg fog tenni, és felszántja majd az Aréna Savaria parkettáját. Ez az alap.
– Megvan az első győzelem. Jön az első hazai meccs, mindenki azért fog kijönni, hogy győzni lássa a szombathelyi csapatot. Kár lenne tagadni, van önökön nyomás...
– Az élet melyik területén nincs teher? Ha leül egy fotelba és elolvas egy könyvet, azon is van teher, mert értelmezni kell, amit olvas. A sportban pedig mindennapos a teher. Én úgy gondolom, hogy aki nem bírja a terhet, az ne sportoljon. Van, aki kevésbé bírja, van, aki jobban bírja, de bírni kell, és ebben kell a fiatal játékosokat is fejleszteni. Én személy szerint azokat a mérkőzéseket szeretem a legjobban, amik a legnagyobb téttel bírnak. Egy sportoló nem hivatkozhat soha arra, hogy nagy a teher, hiszen ezért sportolunk. Annál nagyobb megtiszteltetés nincs, mint amikor valakinek nagyok az elvárásai. Megint csak azt tudom mondani, hogy a langyos vízbe majd beleülök nyugdíjasként, most a világot akarom megváltani, és ehhez olyan környezetre van szükségem, amely szintén meg akarja váltani a világot. Álmokat ki kell tűzni magunk elé, persze a földön maradva, reálisan. Nekünk ez most a bennmaradás. Mindig vágyni kell a jobbra, de csodák csak a mesében vannak.
Nagyon kis különbségek lesznek szerintem a 8-13. hely között. Sok csapat vágyik a bennmaradásra, ezáltal sok kiélezett mérkőzés lesz. Hatalmas jelentőségük van a hazai derbiknek, a saját vár megvédésének. Ettől függetlenül, ha megvernénk a Fehérvárt, még az sem jelentené azt, hogy bejelentkeztünk a 7-8. helyért.
"Ha azt mondanák, hogy salakon, vagy betonon kellene edzenünk, akkor ott edzenénk, mert győznünk kell"
– A csapatot mennyire zavarta meg, hogy nem voltak tiszták a pályaviszonyok? Egyszer itt kellett edzeni, egyszer ott. Öt hazai meccsük az Aréna Savariában lesz, nyolc pedig Répcelakon...
– Természetesen zavaró volt. Számomra nagyon furcsa volt, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, én ahol eddig dolgoztam, ott mindenhol, ha nem is körberajongták, de minden feltételt megteremtettek a sikercsapat érdekében. Márpedig, ha egy csapat bajnokságot nyer, az sikercsapat. Én látom, hogy mennyit küzdött és küzd a vezetőségünk azért, hogy minden rendben legyen, ez volt a maximum, amit el tudtunk érni. Természetesen nem egy jó dolog, hogy az edzéseink és a hazai meccseink miatt is utaznunk kell negyven kilométert, viszont az nagyon jó érzés, ahogyan fogadnak minket Répcelakon. Mindent elkövetnek azért, hogy megfelelő munkát tudjunk ott végezni, de semmiképpen nem ez az ideális.
Ennek biztosan megvannak az okai, de ez nem az én feladatom, így nem is foglalkozom vele. Ezt a helyzetet nekünk el kell fogadnunk, alkalmazkodnunk kell, és erre soha nem hivatkozhatunk kifogásként. A Szent István elleni meccs előtt is úgy voltam, ha most azt mondanák, hogy salakon, vagy betonon kellene edzenünk, akkor ott edzenénk, mert győznünk kell. Az ellenfelet nem fogják érdekelni a problémáink.
– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy érzi magát Szombathelyen. Zárjuk azzal, hogy meddig tervez városunkban?
– Én mindig az adott projektben gondolkodom. Itt először az volt a cél, hogy jusson fel a csapat, majd utána jött egy újabb felkérés, hogy maradjon is bent, én most egyelőre eddig gondolkodom. Szeretnék természetesen tovább is maradni, de ez nem feltétlenül mindig csak az edző döntésén múlik. Bízom benne, hogy ez egy hosszú távú, sikeres együttműködés lesz az SZKKA-val. Egyelőre most maradjunk bent, az a legfontosabb.
Az edzői karrieremben soha nem a papírra vetett számok motiváltak. Sokkal inkább az, ha százzal, tízzel, kettővel több szurkoló jön ki meccsről meccsre, illetve egy olyan klub ad feladatot, ahol tudom, hogy nagyok az elvárások, elismernek szakmailag és nem csak pár embert érdekel az, amit csinálok.
Szegeden is sikerült egy közösségnek örök élményt adni azzal, hogy 24 év után feljuttattuk az első osztályba a csapatot, Kecskeméten előtte soha nem volt NB I-es női kézilabda, az a városnak nagy élményt adott, hiszen régi céljuk vált valóra, csakúgy, mint Szombathelyen.
Valamit mindig hagyok magamból ott, ahol vagyok. Ugyanez a célom itt is. Jelentsen az szurkolónak egy pozitív élményt, egy utánpótlás játékosnak, hogy technikailag fejlődött, és NB I-ben kézilabdázott, vagy akár egy Bandelier-nek is, aki nagyon sok mindent átélt már az életében, de majd, ha az unokáinak meséli a pályafutását, akkor a szombathelyi egy pozitív élmény legyen. És ha esetleg visszajövök ide húsz-huszonöt év múlva, akkor ugyanúgy megörüljünk egymásnak, mert kellemes élményeket kaptunk egymástól.
