Hát kezdjük ott, hogy ha magyar filmre ül be az ember nincsenek nagy elvárásai. Ezt a rossz reflexet egyébként a 2000-es évek elején felálló gyatra filmkészítési igény ültette belénk, nézőkbe. Kellett egy Csányi Sándor, egy Nagy Ervin, meg egy színésznő, aki éppen pöpecül nézett ki, elég volt egy romantikus vígjáték vonal és máris készen volt a film. Ez még egyébként a jobbik eset volt a választható két rossz közül. A másik ugyanis úgy nézett ki, hogy készült valami totál öncélú baromság, amihez filmkészítő barátunk megnyert magának pár nagyvállalatot és gusztustalanul megoldott termékelhelyezésektől hemzsegő katyvaszt tárt a széles közönség elé. Hát „magyar film”, jött ki ilyenkor feszengve a moziba járó.
Pedig nem mindig volt így. Minőségi magyar filmek készültek Csinibabától, a Tanún át, a Napfény ízétől egészen az Üvegtigrisig. De ha már Lali és bandája, akkor megint az egyrétegű magyar filmgyártásnál járunk. Vígjáték, romantika és ezzel kifújt. Nagy ritkán becsúszott egy Kaméleon és akkor elégedetten lapogattuk meg egymás vállát, na, tudunk azért még mi filmet csinálni. De mégis hiányzott a filmek közül az, amelyik a magyarság XX. századával foglalkozott. Tavaly jött a Saul fia, meg ott volt a Sorstalanság is. De a holokausztot – és most nehogy bárki is tiszteletlenséggel vádoljon – annyiszor láttuk már filmeken, ezer megy egy szemszögből, hogy tudjuk, sajnáljuk, megértjük, de komolyan újat már nem tudnak adni.
Szóval nem igazán volt olyan bátor film, ami egyszerre vállalta volna a múlt rendszer piszkosságát és egy tömeggyilkos férfi ámokfutásának bemutatását. Eddig. Sopsits Árpád filmrendező még a ’70-es években hallott a martfűi rémről. Már akkor izgatta a sztori, de érthetően akkor politikai okokból nem nyúlhatott hozzá. Akkor ugyanis Magyarország a boldogság és béke szigete volt, bűnözés sem volt papíron, nemhogy sorozatgyilkosság. Aztán a rendszerváltás után a tévénél próbálkozott, de ott nem kellett, most pedig a Nemzeti Filmalap elfogadta a pályázatát és nekiláthatott a forgatásnak.
A film nagyon komor, nagyon nyugtalanító. Ha most mondhatok egy meredek párhuzamot, akkor simán a magyar Hetediknek kiáltanám ki. 1957-ben kezdünk neki a sztorinak. Egy gyilkosság, egy áldozat, egy elkövető. Az ügyet az ügyész és a nyomozó gyorsan megoldja, gyanúsan gyorsan. A vádlottat pedig pikk-pakk elítélik, az elsőkénti halálbüntetést pedig végül másodfokon életfogytiglanra mérséklik. Elképesztő naturalista ábrázolásmódban láthatjuk azt a kegyetlenséget, ahogy a többi rab bánik, a nőgyilkossal és erőszaktevővel. A bibi csupán annyi a történetben, hogy az ’56-os balhé miatt a rendszer gyors eredményt akar minden hasonló ügyben. Így emberünk a fegyházban nem az igazi elkövető volt.
A film egyik fő erőssége egyébként a naturalizmus. Kendőzetlenül mutat meg nekünk mindent. A ’60-as évek kőkemény besúgosdi rendszerét, a börtön kegyetlenségét, a gyilkosságok vérfagyasztó valóságát. A másik fő erénye pedig az, hogy Sopsits annyi réteget pakolt a filmbe, amennyit még éppen elbírt. Sőt, azt is patikamérlegen adagolt precizitással húzza, hogy meddig lehet a címszereplő kilétét eltitkolni a néző elől, meddig lehet húzni az agyunkat. És pont addig, amíg ez át nem csapna egy kissé morbidan komikus megoldásba. Pont jókor, pont a jó helyen és pont jó módon tudjuk meg, hogy kinek a lelkén száradnak a gyilkosságok.
A film duplán fal fel. Egyszer ugyanis ott a kéjgyilkos, aki emberi áldozatkora éhezik. Más részről pedig ott a rendszer, ami a sorba beállni nem tudókat falja fel, még akkor is, ha egy jó ügyet szeretnének szolgálni és az igazságot kideríteni. És végül itt lép be a kollektív emlékezés fontos szerepe. Mert pontosan annyira része a magyar történelemnek az a fajta munkás értékeket hangoztató zsarnoki rendszer, ami ennek a gyilkosságsorozatnak a felgöngyölésének az egyik legfőbb kerékkötője volt, mint maga a martfűi rém. De, hogy ezt megértsük, és tisztán lássuk, ahhoz legalább még vagy egy tucat ilyen bátor és ennyire jó magyar filmnek kell születnie. És talán ennyi elég is lenne ahhoz, hogy a magyar jelzőt a filmek előtt végre ne pejoratív értelemben használjuk.
Értékelés: 9/10.
Akinek ajánlom: Az iskolapadban a ’60-as évekből csak keveset kapó diákoknak, persze csak ha már elmúltak 18 évesek.
Akinek nem ajánlom: Gyenge idegrendszerű, galamblelkű moziba járóknak egyáltalán. Jah és egyedül vetítésre beülő lányoknak. Hosszú lesz a sötét út hazafelé...
