Az ember ezeket a képeket nézve hallja a csöndet, és benne a roppanásokat, az ágak reccsenését vagy az őz motozását. Ilyenkor megáll minden. Tán az idő is, távol a város, messze a járvány, csaták és dohogások, a konyha csörömpölése, kályha duruzslása és a gyerek nyüszögése.
Itt van és most végérvényesen és visszavonhatatlanul, és megérti az ember, hogy a költők ilyet látva verseket írnak, zenék születnek máshol, és ilyen fényképek is, szerencsénkre.
„...Jeges ágak között zörgő/ időt vajudik az erdő./ Csattogó fagy itt lel mohát/ s ideköti csontos lovát/ pihenni...” - „...A fagyra tőrt emel az ág/ s a pusztaság/ fekete sóhaja lebben - varjucsapat ing-leng a ködben...” - mondta nekünk mindezt József Attila, és mutatják Rapali Beatrix olvasónk képei tegnap reggelről. Van még belőlük, csak a képre kell kattintani, és ott lesz a többi is.
