127 óra (Savaria Mozi)
Danny Boyle új filmjét több okból is begyűjtendőnek ítélhetik a filmbarátok. Egyrészről igazi „true story”, azaz megtörtént esetet feldolgozó darab. Másrészről a filmajánlók sorában korábban emlegetett egyszereplős filmek sorába illeszkedő, bizonyos értelemben stílusbravúrnak minősíthető alkotói remeklés. Harmadrészt hiteles emberi drámát feldolgozó munka, amely a megszállott, fanatikusan elszánt emberek mozis palettájához tesz hozzá egy újabb erős színt.
A lendület megtörik
A film Aron Ralston amerikai hegymászó, extrém sportoló 2003 áprilisában az utahi sivatagban bekövetkezett túrabalesetének hiteles történetén alapul (az alapjául szolgáló könyvet éppen a mozi-premierhez igazítva adták ki magyarul is). A tapasztalt és a terepet is jól ismerő fiatalember szokásos útvonalainak egyikét járta be egy hasadékokkal teli vidéken, amikor egy váratlan sziklaomlás csapdába ejtette. Méghozzá a legabszurdabb és legkínosabb módon: jobb karja mozdíthatatlanul egy hatalmas kőtömb mellé szorult.
Rapid túrázáshoz csomagolt felszereléseivel és minimálisan elegendő élelemmel napokat töltött el a szokványos turista-útvonalaktól félreeső szakadék mélyén. Csak magára számíthatott, ha életben akart maradni és kikerülni onnan. A szabadulásra az összes szóba jöhető lehetőséget kimerítve majdnem egy hét után kegyetlen fizikai megpróbáltatással járó és emberfeletti tartást kívánó megoldást választott...
A 127 óra ennek a több mint öt napnak külső és belső történetét dolgozza fel James Francóval a főszerepben. Aki hitelesen alakítja a kezdetben magabiztos, később a reménytelenség legelkeserítőbb stációit is végigélő, korlátaival szembesülő, majd azok fölé növő sportember figuráját. Aki (tegyük hozzá) lélekben megerősödve került ki a súlyos sérüléssel járó kalandból és különféle földrajzi körülmények között a mai napig aktívan kutatja az emberi teljesítőképesség határait...
Egy látványos és izgalmas kalandzsáner
A hagyományos vagy néha egzotikusnak minősülő kalandfilmek érdekes és számtalan egyedi változattal teli al-műfaja a hegymászós mozik népes családja. A hegyi környezet kínálta próbatételek kiválóan alkalmasak az emberi teljesítő- és tűrőképesség határainak látványos, olykor egészen naturális ábrázolására. A fizikai határok feszegetése pedig kiváló apropó az önmaga képességeivel nyersen szembesülő karakterek és motivációik vizsgálatára is.
A szubzsáner gyökerei a német némafilm hőskorába, az 1920-as évekre nyúlnak vissza. Arnold Fanck (és nem kis részben felfedezettje, Leni Riefenstahl) teremti meg a lenyűgöző természeti környezetben játszódó, a kalandokat szenvelgős melodrámával fűszerező ún. hegyi filmek hagyományát ( A szent hegy, Piz Palü fehér pokla, Kék fény, S.O.S. jéghegy, A hegyek szólítanak). Ez nem csak a filmek sztorijainak szintjén volt heroikus tett, hiszen a filmtechnika kiélezett körülmények között történő működtetésére egy utólagos trükköktől még majdnem teljesen mentes világban történt kísérlet volt.
A hegyi történetek természetesen a klasszikus Hollywoodot is érdekelték. A műtermi jelenetekkel spékelt csúcsprodukciók közt említést érdemel Edward Dmytryk 1956-os A hegy című munkája, amely Spencer Tracey főszereplésével a veszélyes terephez még a bűn motívumát is társította. A hegyvidéken játszódó akciós krimik, thrillerek olyan darabjai számára jelentett mintát, mint Bosszú az Eiger csúcsán ( Clint Eastwood, 1975), Stallone Cliffhanger-je (1993) vagy a Hóhatár - A félelem felpörget (2002). Francia filmesek a világtól elzárt hegyvidék idegenségének végletekig fokozásával még a műfaj horrorig tolásával is sikerrel próbálkoztak meg ( Vertige - Tériszony, 2009).
Csúcs-filmek
A műfaj legmívesebbjei természetesen azok az alkotások, amelyek egy-egy jelentősebb csúcshódítás vagy éppen tragédiával végződő kísérlet történetét dolgozzák fel a hegyre merészkedő vagy éppen az azok lábánál hagyott hozzátartozók érzelmi és lelki motívumainak a fizikai erőpróbák mellé, mögé építésével. Ezek közül hadd emeljem ki a K2-t (1991), az 1996-os nyolc áldozatot követelő Himalája-tragédiát feldolgozó Halál a Himaláján-t (1997), amely a csúcsot ezzel párhuzamosan sikerrel megmászó Jon Krakauer magyarul is olvasható dokumentumregénye ( Ég és jég) alapján készült.
Sokat méltatják a két angol hegymászó szerencsés véget ért 1985-ös andoki balesetének sztorijára épülő, a riportfilm és a játékfilm elemeit talán nem a legszerencsésebben vegyítő Zuhanás a csendbe című dolgozatot. Német, osztrák és svájci koprodukcióban pedig három éve elkészült egy mozi, amely a hegyi-hegymászós filmek szinte valamennyi értékes vonását ízléssel, minőségi módon és izgalmasan sűrítette egy darabba: az Eiger északi oldalának áldozatokkal is járó 1936-os csúcshódítási kísérletét feldolgozó Nordwand ( Philipp Stölz).
A végére egy idézet (egy pár éve mászás közben elhunyt tanítványomtól) arról, amit e filmek legjobbjai nem a hatásvadász végszavak szintjén igyekeznek megfogalmazni a hegyek és csúcsok támasztotta kihívásokról. „Talán az egész a kalandról, a kihívásról szól. Arról, hogy felmérjem képességeimet, lássam mi az, ami véghezvihető azon eszközökkel, amelyek rendelkezésemre állnak. Gondolok itt a koncentrációra, az ügyességre, állóképességre... Ám az bizonyos, hogy amíg ember létezik, addig a kihívások kedvelői mindig kutatni fogják a határt, mely a lehetetlent választja el tőlünk.„
