Hónapokig várt rám Rodrigo Cortés spanyol rendező tavalyi darabja. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolog végignézni, mert az alkotást megelőzte a híre: egy film, aminek másfél órájában egyetlen képkocka sincsen, ami ne a föld felszíne alatt, egy koporsóban játszódna. Szögezzük le azonnal: az (Élve) eltemetve klausztrofóbiában szenvedőknek vagy kifejezetten ellenjavallt, vagy orvosi szakvélemény alapján éppen terápiás céllal ajánlott csak!
Tovább a hitchcocki úton!
Annak idején a filmes hatáskeltés mániákus és zseniális mestere, Alfred Hitchcock többször is kitért egy filmtervére, amely egészestés létére egyetlen szereplővel egy telefonfülkében játszódna és így tartaná lekötve, feszültségben és izgalomban a nézőt. Joel Schumacher aztán megrendezte a Fülké-t, de az izgalmas cselekmény megteremtésében azért a fülkénél tágabbra méretezett világgal dolgozott.
Aztán egy éven belül három olyan alkotás is született, amelyek kifejezetten a filmes eszköztár minimalizálásra építették fel feszültségteremtő hatásukat. Abban a szerencsében van részünk, hogy ebből kettőt majdnem egyszerre láthatunk a belvárosi mozinkban. Június 30-tól lesz műsoron Danny Boyle-nak a mi Erőss Zsoltunkhoz hasonló Aron Ralston sztoriját elmesélő 127 óra című dolgozata, a spanyol-amerikai-francia koporsó-mozi pedig előtte két hétig fejti ki a hatását. (Érdekes próbálkozás a harmadik emlegetett munka is: a Hold Sam Rockwell főszereplésével.)
Ami elárulható
A film fő (és egyetlen) szereplője, Paul Conroy civil kamionsofőrként, vállalkozóként rossz lóra tett: az amerikai hadsereg által biztosított iraki újjáépítésben dolgozik. Emberbaráti célú munkája nem nagyon hatja meg azokat az iraki felkelőket/terroristákat, akik minden amerikait betolakodónak és megszállónak tekintenek. Rajtaütnek konvoján, megölik társait és szétkergetik az őrséget. Majd pedig a veszélyes fuvart végző közlekedési dolgozót egy koporsóba zárva váltságdíjat követelnek életéért - a kiásásért vagy a koporsó pontos lelőhelyének aranyat érő információjáért.
Félreértések elkerülése végett: minden fenti történést hősünkkel együtt, a föld alá temetve és visszamenőleg tudunk meg. A férfinek mindösszesen egy (nem egészen feltöltött és arab menüs) mobiltelefonja (az ennek működéséhez szükséges térerővel), egy öngyújtója és egy ceruzája maradt saját élete megmentésére. E cél elérésének akadályaként persze itt a zsánerfilmekből ismerős kellékként a jó öreg, megtöbbszörözött határidő-motívum: pereg a homok, fogy az éltető levegő és a mobil töltöttsége is.
Ami nem árulható el, de dicsérhető
A legfantasztikusabb ebben a moziban, hogy forgatókönyvírója végig hihető vagy meggyőzően előadott fordulatokkal és epizódokkal ábrázolja a menekülésért folytatott egyre drámaibb földalatti küzdelmet. Paul sorra kerül kapcsolatba azokkal, akik így vagy úgy segítségére lehetnek: családjával, munkaadójával, a külügyminisztérium illetékesével, egy Irakban tevékenykedő túszszabadítóval és bónuszként elrablójával.
A különféle érdekeltek bejelentkezési sorrendjét és törekvéseinek egymást erősítő vagy gyengítő, esetleg felülíró jellegét, a film elementáris és letisztult meséjének ívét és ütős lezárását természetesen nem szabad elárulnom. Annyit azonban elárulhatok, hogy pár (lélektanilag és dramaturgiailag tökéletesen indokolt) beállítás kivételével a kamera egyetlen pillanatra sem hagyja el Paul szűkre szabott életterét (és ekkor sem jövünk fel a felszínre).
A film működtető ereje az így is jól megválasztott és kellő ritmusban adagolt közelképek sora. A túlélést szolgáló tárgyakról - leginkább pedig Ryan Reynolds arcáról és kelepcébe szorult testéről. Az eddig jobbára középszerű romkomokban jeleskedő amerikai színész meggyőzően és emlékezetesen hozza a hol kétségbeesett, hol leleményesen küzdő átlag-amerikai szokatlan alaphelyzet által újraértelmezett figuráját. A film izgalmas és (nem csak a helyszínválasztás miatt) sötét színeket tesz hozzá a kultúrák összeütközésével és a terrorizmus korával foglalkozó populáris mozik összképéhez. Kihagyhatatlan filmcsemege.
