Persze-persze: világos, minden népszerű sztorit addig használnak (ki) létrehozóik, míg az bevétellel kecsegtet. De így is marad néhány kérdés, amit meg kell válaszolni a horrorfilmek sikerével kapcsolatban. Úgy tűnik, a lélekbúvárok által egyszerűen csak ősfélelemnek hívott bonyolult érzés nyomasztó súlyát az emberiség mindig is ennek kivetítésével, különféle bizarr és ijesztő formákba öntésével igyekezett elviselhetővé tenni.
A halálfélelem feldolgozása és a létezés végességére adott válaszok, az emberre leselkedő külső (és belső) veszélyek kezelhetővé és magyarázhatóvá tétele régen a vallások, a családi és iskolai nevelés kizárólagos ügye volt. A világ változásával a halálról és a pokolról, a tisztítótűzről és a végítéletről szóló morális tanítások és prédikációk helyét a tömegkultúra banális mítoszai, egyszerű jelképekkel dolgozó, hatásvadász történetei vették át. Ezek között pedig kitüntetett helye van az ún. tinihorror sztorijainak...
A horror - korunk példabeszédei
A popularitásban talán a legkarakteresebben a tinihorror mutatja meg, hogy mennyire a helyes vagy helytelen viselkedés, a felelősségvállalás, az egyéni és közösségi túlélés megújult példázataival van dolgunk. Az ilyen filmek rémületes és ijesztő történetei ezer alakban mindig ugyanazokról a dolgokról szólnak. A felnövekvő nemzedék fizikai, szellemi és szexuális energiáinak és túlzott magabiztosságának szélsőséges próbatételeiről és kemény korlátairól, az érvényesülésért erkölcsileg (is) bevállalható viselkedési stratégiákról.
Az elmúlt évtized közepén a Sikoly-széria a csavarosan izgalmas történetek mellett azzal hozott újdonságot a játékba, hogy groteszkül szórakoztató módon világossá tette tizenéves nézői számára: a mozikban nagyon is előre lefektetett szabályok szerint működő, célirányos hatáskeltésről és „üzenetesdiről” van szó (lásd például: „csak szexuálisan érintetlen szereplőnek van esélye sikerrel megküzdeni a rémmel” ; vagy egy párhuzamos sikerdarabbal szólva „tudom, hogy helytelenül döntöttél tavaly nyáron: nem szép dolog sérült embert vízbe fojtani és ezt még le is tagadni”).
Ráadásként mindezt humorral és öniróniával tették. Pillanatig sem takargatták, hogy itt a zsigeri félelmek, a generációs szorongások üzleti kiaknázásáról (is) van szó - és a sor végén ott állnak maguk a Sikoly-filmek. Pszichopata mészárosai között már a legelső résztől kezdődően ott volt egy-egy szereplő, aki egyszerűen csak unalomból és bizarr szórakozásból, a filmek és a média erőszak-képeinek utánzása miatt öldökölt. A harmadik részben egyenesen a filmes világ egyik szereplője volt a hunyó.
Tovább a sikolyokkal szegélyezett craveni úton!
Wes Craven rendező és az összes eddigi részt is jegyző forgatókönyvíró, Kevin Williamson ráadás negyedik fejeztében a műfaji szabályok szórakoztató és okoskodós felidézgetése, a kortárs média (Hollywood futószalag-logikája, a televíziós bulvár-riportok és napjaink szinte összes sikersorozata) kritikája és a generációs görbe tükör felmutatása immáron totálissá válik.
Anélkül, hogy spoilerkednék, annyit elárulhatok, hogy ebben a történetben Sidney korábbi családi tragédiáinak, titkainak és az ezekből következő fajsúlyosabb, drámai gyilkossági indítékoknak már nyoma sincsen. A Sikoly 4 (szerdáig a Savaria Moziban) mészárosai egyszerűen a nyilvánosság figyelmének magukra irányítása miatt gyilkolásznak. A kortárs technika (mobilinternet, on-line közvetítés stb.) minden vívmányát bevetik.
Woodsboro csendes kisvárosa sem az a teljesen a békés és összetartó közösség, amilyennek a történet legelején megismertük. Az első helybeli áldozatok a filmben már a hetedik Döfés című filmet nézik, a lámpaoszlopokon turista-csalogató Ghostface-maskarák lógnak, a gimisek maratoni Döfés-vetítést tartanak, a helyi könyvesbolt kiadással is foglalkozó tulajdonosnője Sidney sikerkönyvének bemutatójára durva marketinges ötlettel rukkol elő. A félelemtől való szabadulásért való közdelemben a továbbra is első számú áldozatjelölt Sid ( Neve Campbell) mellett újra feltűnik Dewey seriff ( David Arquette) és a kisvárosi nyugalomtól szenvedő sztáriporter-feleség Gale ( Courteny Cox).
A rémületes és népes családfa
A Sikoly 1996-os sikerét követően az évezredforduló első pár évéig tömegével készültek a tinédzserkorúakat a rettegés vagy büntetés középpontjába állító jobb (de inkább rosszabb) filmek. Az alkotók törekedetek a témában rejlő összes izgalmas vonás és jellemző kiaknázására törekedtek, és azért született néhány figyelemre méltó műfaji változat is.
A mellőzöttség, kitaszítottság, ilyen-olyan gyökerű másságból származó borzalmak képezik az alapját a Véres Valentin-nek, és ide sorolható még a Düh - Carrie 2, a Bűvölet és részben a Donnie Darko is. Az ön-reflexív, tömegkultúrával szemben többé-kevésbé kritikus vonalat a Sikoly-on kívül a Rémségek könyve sorozat képviseli (haloványan). A hajdani inváziós sci-fiket vegyítette a generációs horror motívumokkal (egyben a felnőtt szereplőket és szabályaikat idegen betolakodók indítékaival ruházta fel) a Faculty - Az invázium és a Kísérleti patkányok.
Figyelemre méltó trend volt a tinihorrokon belül az erkölcsi szabályokat a felnőtté válással, a zabolázatlan magatartás-formákkal, szexualitással és párválasztási motívumokkal direktben összekapcsoló Tudom, mit tettél tavaly nyáron és a nyomában született utánzatok ( Kéjutazás 1-2, Veszélyes körök, Cherry Falls, A medence). Talán az egész horror szcéna szempontjából legeredetibb sorozat is ennek a pár évnek a terméke: a Végső állomás eddigi négy darabja a személytelen ősfélelemnek (maga a halál a „tettes”) és a civilizációs eszközhasználtnak, a túlzottan technikafüggővé vált jóléti életformának nyugtalanítóan kreatív összekapcsolása.
