Az természetszerűleg egyáltalán nem lehetséges, hogy a munka alapú társadalomban, amelyben most élnünk adatik, ne ünnepelnénk meg a munkát, vagy mégis. Az azonban teljesen bizonyos, hogy az épülő szocializmusban, amelyben ennek az ünnepnek a rítusait kialakították, ez ne történt volna meg. De még mennyire. Hiszen ezzel az uralkodó munkásosztály uralmának fundamentumát éltette, mint katonai államok a díszszemlével, a klerikálisok a körmenetekkel, és ezek olykor egybe is folytak, mert a világ nem egyszerű, ellenben meglehetősen bonyolult.
A hatvanas években - amikor, mint ismeretes – fellazult tételben fogalmazódott meg a világ, viszont az uralkodó munkásosztály nem is annyira a munkát éltette, hanem a sör-, és virslijegyeket amelyek kijártak a munka végeztével, ami nem egyéb volt, mint a felvonulás. Ezen a mágikus utazáson egymásnak integetett a gyalogló és hatalmon lévő dolgozók népes serege, és az emelvényen kalapokban álló, s rajtuk is uralkodó párbizottsági elvtársak. Ez mutatta, hogy az egyenlők közt voltak egyenlőbbek, a munkásoknál munkásabbak, akik már nem is dolgoztak, és irányították az uralkodó osztályt.
Már ez maga annyira nonszensz, hogy meghasonuljon tőle az ember, megcsömöllön, mint Pelikán gátőr gyerekei a két pofára tömött töpörtyűtől. Szombathelyen a Felszabadulási Emlékmű előtt kellett vonulni boldogan káromkodva, és mosolyogni az emelvényre. A vonulók is tudták, a nekik integető kalaposok is, hogy mit gondol egyik a másikról. Az egésznek már régen odalett a varázsa, csak a megszokás és a cirkusz iránti igény tartotta egyben, és a remény, ha ennek vége van, várnak a sátrak, a sör, a ringlispíl meg a céllövölde, mint egy rossz falusi búcsúban, és voltaképp olyan is volt az egész.
Nekem, mint a munkásosztály ifjú tagjának az első élményem apám vállán lovagolva akadt ezen a napon. Ő haladt alattam, nézték a kalaposok, és elégedettek voltak, hogy a kiskölök milyen lelkesen rázza a hurkapálcás, papír vörös zászlót, másik kezében luftballon, alatta az apja, felette az ég, benne a létra. A gyermeki szívet megdobogtatta mindez, mert nem látott a kalapok alá, se nem az apja fejébe, hogy ez nem ünnep, hanem kötelező hittevés, mint a kommunista szombat, vagy a munkaverseny. Minden hatalom elvárja, hogy imádják, ez nagyon rossz tulajdonsága neki, míg bele nem bukik. Az összes.
Mert, hogy ez nem móka és kacagás, nem a lufik, és nem a papírzászlók kétesen boldog világa, az akkor derült ki, amikor már saját lábon, mint ifjú sportoló kellett mutatványokat végezve elvonulni a kalaposok előtt. Ettől az ember úgy érezte magát, mint egy cirkuszi ló vagy idomított kutya, amitől aztán olyan késztetései alakultak ki, hogy csak ússza meg bármi áron, betegségre vagy máshol levésre hivatkozva. És a megalázás legalsó bugyra az volt, amikor tanárként az osztályomat kellett ebbe a manézsba terelni.
De nem azért, mert a gyerekek ezért utáltak, hanem, mert mást tanítottam nekik, ezzel az aktussal tehát képen köptem magamat és őket is. És ezeket az emlékeket nem homályosítja el az utána lehető felhőtlen sörös együttlét, amire olyan szívesen emlékszik, aki a többit már elfelejtette, mert ugyanazt megkaphatta akármelyik falusi búcsúban is. Később emlékszünk a pártokra és szakszervezetekre, akik ezt a napot tartották alkalmasnak a hittérítésre a sátraikban, hogy mára elkopjon ez is, kiüresedjen a hamis pátosz.
Viszont megmaradt egy olyan munkaszüneti napnak, ami soha nem arról szólt, amiről szólnia kellett volna, mára pedig az összes máz lekopott róla, és vált belőle egy tavaszünnep. Ennek viszont kiváló. Idén azonban sajátos járványos helyzetünk miatt mindenki otthon köszöntheti az ébredést, lehet tehát májusfát állítani a kertben vagy a panel erkélyén, és azért ez is valami, ha majdnem semmi is. A mai kisdedeket azonban sajnálom. Mert soha nem adatik meg nekik, hogy az apjukon - indulók bömbölve közben - lovagoljanak tömegek előtt. Ezzel azért kevesebb lett a világ.
