Fodor Sándor személyes hangvételű szövegében a körmendi múltat idézi fel, miközben arra jut: nemcsak a gyerekkor, hanem maga a régi város is fokozatosan eltűnik – vele együtt pedig azok a helyek és emberek is, amelyek egykor természetes részei voltak a mindennapoknak. Írását változtatás nélkül közöljük:
NE TŰNJÜNK EL HIRTELEN!
Bizonyára észrevette a kedves olvasó, hogy öngyógyító dolgozataimban könnyes lelkesültséggel térek vissza a gyermekkoromba. Talán valami titkos bizonyosságot keresek, hogy miért lettem ennyire hülye, talán csak védelmet, biztos ölelést, mikor fölidézem a hársfa illattal benőtt kisváros hangulatait.
A napokban azonban megdöbbentő felismeréssel ajándékozott meg a közeledő bölcsülés, a közeledő öregség. Rádöbbentem, hogy a gyermekkorom valójában nem elmúlt az idők során, hanem egyszerűen eltűnt.
Eltűntek a biztonságos támpontokat adó épületek, eltűnt a Kislaktanya, ahol Füli Manci rezzegette az arra tévedő egyenruhás vitézeket, eltűnt a Cukros Gizi néni boltja, eltűnt a Horváth néni üzlete, ahol még bocskor szíjat lehetett iskola előtt vásárolni, eltűnt a Gölicz néni, aki ezen a sarkon szitálta tepsiben a csodálatos illatú szelídgesztenyét. Megpiszkálta, az égetteket félrelökte, a szebbeket újságpapírba tekerte.
Eltűnt a Pőcze Mari néni könyvkötészete, a jellegzetes enyves szaggal együtt és eltűntek az itt vásárolható bélyeg sorozatok is. Eltűnt a Vida József utcából a Dáme köteles, akinél olyan erős kötelet vásárolhattak a reményvesztettek, ami megtartotta őket a padlás tetőgerendáján áthajítva. Emlékszem egy alkalomra, amikor az ablakunkból bámultam az összeverődött embereket, akik arra vártak, hogy levágják az illetőt.
Eltűnt a Gállos kefekötő műhelye, ahol Zoli bácsi szorgoskodott, félig kifordulva a tekerhető rokkantkocsiból. Mind, mind a gyerekkor színterei. És a kamaszkor díszletei is eltűntek. A Fényes a falán a nagy szarvasos festménnyel, a Centrál a boxokkal, a Halász a túrós csuszára tett pörköltszafttal és a Korona a világ legjobb cigányzenekarával.
És eltűntek az itt tébláboló emberkék, akik gondoskodtak arról, hogy vidáman teljenek a legsötétebb hétköznapok is. Mind eltűntek. A Bumm Laci, akinek el volt törve a válla és furán állt az egész ember, amolyan félsóderosan, csak akkor kezdett el szaladni, ha valaki elordította magát, hogy „bumm”. Eltűnt ő is. Egyes legendák szerint az istállóban, ahol aludt egyszerűen átdöfték egy vasvillával, rastogott az a kis gyenge hús, elakadt a villa egyik ága a csontban, rá kellett nehezedni.
Eltűnt a Rettenetes Lajos, a mindig szájharmonikázó Cuckás, az asztalnyi jaffát rendelő Lólábú Ferkó és eltűnt a Cetta Kári is a fagylaltos triciklivel. Apám sincs már, sem anyám, én is csak éppenhogy. Hát tényleg úgy van, hogy nem elmúlik a gyerekkor, hanem eltűnik?
Nem szeretnék tovább ezen morfondírozni, maradni szeretnék még. Körmenden az eltűnő házak és az eltűnő alakok kisvárosában, ahol jobban kellene vigyázni mindenre és mindenkire. Nehogy eltűnjenek.
Mert ahogy egy barátom hirdeti Soós Robi legújabb dalának refrénjeként: Barátság és élmények!
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
