Már az sem biztos, hogy az utolsó csengetés előtti művészetis szokás más iskolákban is hasonlóan működik: itt a jövőre ballagók szűkebb körben és személyes hangon külön elbúcsúztak a végzősöktől - hogy így vegyék át tőlük a legidősebb diákok felelősségét. Aztán 10 órakor megszólat az ünnepi becsengetés - a vén diákoknak hivatalosan az utolsó. A zeneművészeti és képző- és iparművészetis osztályok 38 ballagó diákja elbúcsúzott a számukra jól ismert terektől, köztük a koncerteknek és vizsgáknak helyet adó körteremtől, illetve a rajztermüktől.
Az intézmény gyönyörűen kizöldült belső udvarán a kisebb osztálylétszámok ellenére is népes rokonság, a barátok, az intézmény tanárai és diáktársaik várták a ballagókat. Az emeleti termekből (ez is szép helyi szokás) virágszirmok hulltak rájuk. Rövid és nagyon alkalomhoz illő élőzene mellett dicséretesen lényegre törő igazgatóhelyettesi beszédet hallottunk. Márai Sándor bölcsességei mellett a búcsúzó tizenegyedikesek tolmácsolásában a bizonyítvány értő olvasatához is segítséget kaptak a végzősök és családjaik (Karinthy Frigyes örökbecsű írása nyomán).
Saját feldolgozásban még a Bergendy zenekar Iskolatáska című dala is elhangzott. A végzős osztályok legjobb tanulmányi, szakmai és közösségi munkát végző diákjait a Művészeti madaras-ceruzás emblémájával díszített plakettekkel köszöntötték. Majd a búcsúzó diákok zárták a családias ünnepséget: a néha megbokrosodott technika mellett ők saját könnyeikkel is megküzdöttek. Kívülállóként talán ezen a ponton értettük meg, hogy ez az iskola nem csak a képzése miatt különleges hely. Ebben az is megerősített, hogy az ünnepség zárása után majd’ egy órával még voltak beszélgető családok a suli udvarán.
