Az ismerősség érzése megnyugtatóan hat a lélekre a mai szétszórt, kíméletlen világban. S hogyne lenne ismerős a körmendi Színházterem, ahol 1979 és 1985 között dolgoztam. A régi falak, a múlt pedánsan visszatérő, emlékeket virágzó illatai és érzetei lágyan simogattak, midőn a Loupe Színház Titkosszolgák című előadására vártam. Láttam egy reklámfalat, ahol, mint egy falat kenyér érintett meg a társulat egyik jelmondata: Szabad színház, szabad szerelem. Nincs titok, ez az üzenet is ismerősként hatott. Gyakorlati értelemben is.
Ismerős volt az izgatott gyülekezés az előcsarnokban, egymás csendes szemrevételezése, ki van itt és ki nem jött el? Ilyenkor visszafordulni, átöltözni már késő a hölgyeknek és itt maradni vajon kár? Nem, nem volt kár a Loupe Színház társulata ugyanis olyan elementáris erejű előadással ajándékozta meg a nézőket, amit kár lett volna kihagyni.
Arról már nem is szólva, hogy az állami- és önkormányzati támogatás nélkül működő szabad színtársulat körmendi fellépése igazi kulturális szenzáció számba ment. Hiába játszik a Loupe eredeti otthonában, a Marczibányi téri Művelődési Központban folyamatosan csurig ház előtt, elutazni a fényét vesztett IC-vel és átrágni magunkat a bűnös városon, nem olyan vonzó, mint az a tény, hogy egy méltán felkapott színházi produkció szinte házhoz jön. Köszönet érte a Körmendi Kulturális Központnak.
A következő izgalmas, egyben ismerős rész a beengedés volt – hányszor álltam itt jegyszedőként kedves, hízelgő mosollyal – ilyenkor valahogy felmerül mindig a nézőkben, hogy valaki a helyükre ült. Pedig nem.
Aztán száraz, szertelen sóhajok, az együttlét boldog felismerésének érzéki kavalkádja. Ugye milyen jó érzés együtt lenni élményre várva. Legyetek többször együtt gyerekek!
Kezdődjön! Kezdődjön! Ezt kiabálták régen a gyerekek az ifjúsági előadások előtt, s már éppen kimondanám, amikor kezdődik. Egy hatalmas térben, talán valami váróban ül a Szerémi Klára újságírót alakító Lovas Rozi, akit szokás szerint a recepciós csóka (Molnár Áron) csicskáztat, lovagol az idején és az idegein. Húzzon sorszámot, mondja a már teljesen idegben levő nőnek.
Erről meg eszembe jut, amikor Budapesten a pandémia idején katonák szállták meg a kórházakat rendfenntartás céljából, s éppen félhullán érkeztem be, mert otthon összeestem. Mogorva ápolónő és katona állta el az utamat a Balesetin, s mikor már éppen lerogyni készültem a hivatalos személy odanyögte, hogy: „Húzzon sorszámot!”
Szerémi Klára újságíró pedig tényfeltárt a darabban (no, megint egy ismerősség-érzés) annak igyekezett utána járni, hogy a nemzetgyalázással, vallásellenességgel és genderpropagandával megvádolt irodalom tanár vajon önszántából, véletlenül vagy nem véletlenül esett ki az ötödik emeleti ablakból. Ezek a vádak is ismerősen csengenek, igaz nem a nyolcvanas évekből, hanem az elmúlt időszakból.
A tanárnő mindenesetre nyomozni kezd, miközben szeretné visszakapni a makacsságáért és kitartásáért őt meggyűlölő kislányát. Közben egy hivatal arroganciájával szembesül és az ott dolgozó csinovnyikok inkompetenciájával. Mindezt a mind jobban belelendülő abszurd akciófilm-színház színészei fergeteges humorral adják elő, amitől az abszurd lazán burleszkbe fordul olykor.
A körmendi közönség, ami részben nem körmendi, hálás mindezért és nem titkoltan rajong az előadásért, hiszen egyrészt most már lehet rajongani szabadon bárkiért, másrészt pedig roppantul élvezi a színészek játékát.
Molnár Áron, mint recepciós, görcsös lépésekkel csámpázik a színpadon, rá tényleg érvényes, hogy „az abszurdba hajló zenés, karácsonyi tragikomédia korunk társadalmának nyomja föl a görbe tükröt a leggörcsösebben összeszorított testnyílásába” Értem, akkor azért megy ilyen lehetetlenül.
Rainer-Micsinyei Nóra, Bernadett szerepében sziporkázóan szellemes, kihívóan alpári. És ugyancsak remek Mohai Tamás és Rusznák András játéka. A történet pedig újabb és újabb ajtót nyit ki, újabb szálakon pereg tovább, nincs egy pillanatnyi megállás, sőt a változás a mozgató ereje. Különösen, mikor Lovas Rozi vadítóan szexi ellenőrré változik, akit fentről, méghozzá nagyon fentről küldtek, hogy kiderítse mi is történt valójában és mennyire vannak benne a hivatalnokok a szörnyűségbe.
A Loupe Színház egyik nagy erénye, hogy naprakész tud lenni, ami azt az érzést kelti a nőzőkben, hogy a Loupe velük van, közelebbről, hogy nincsenek egyedül ebben a világban. Ezt akár voksokra is lehet váltani, ám Horváth János Antal, a darab és a Loupe rendezője mindig leszögezi, ők azért dolgoznak nekifeszülve, hogy nézőik és ne szavazóik legyenek.
A szöveg közben váratlanul feldob néhány olyan mondatot, amitől mindeddig rosszul és elhagyatottnak érezték magukat sokan. "Nem mi szültük", veti közbe váratlanul valamelyik hivatalnok és kacag a nézőtér, ahogy attól is, hogy hát "nem gyalog jöttem".
A tényleg nagyszerű és élményszerű előadást csak néha terheli meg a történet kibontásának, a tanár halálának újabb és újabb feltárása. Annyi variánssal és gyanúval dolgozik a szöveg, hogy egyre nehezebbnek és nyomasztóbbnak érezzük, néha az a benyomásunk, hogy sajnos olyan hosszú, mint az elmúlt 16 év.
Végül azonban minden és mindenki a helyére kerül és olyan álló taps kerekedik a nézőtéren, hogy kutatni kell az emlékeink között az ismerős előadások sokaságában, vajon mikor láttunk ilyen remek előadást és ilyen önfeledt álló tapsot.
A tapsot talán a bekövetkezett változás is felerősítette, láttam a büszkeséget a nézők arcán, hogy körmendiként is lehet jó kultúrát fogyasztani és körmendiként is lehet változtatni a sorsunkon. Ahogy a felismerés megnyugvása is valósággá vált, hogy „Nem vagyunk egyedül”.
Fodor Sándor vendégszerzőnk írása.
