Az Ujvári-Holdosi duó hangolta Veres Mónikára szombaton a közönséget. Érzékeny, igényes zene – olyan dalokkal, amelyek ritkán hallhatók ilyen előadásmódban. Aztán jön (Mó)Nika. Könnyedén, virtuóz módon használja saját hangját. Mindent elér vele: műsorideje hetven százalékát a háromvonalas cé magasságában énekli ki, hamis hang, mesterkéltség, utánérzés, utánzás nincs. A merítés igen széles: van itt Cserháti-dal, musicalrészlet, saját nóta, filmzene, LGT-szerzemény, és a vége felé Tina Turner által újramelegített Creedence Clearwater Revival-sláger is, a Proud Mary.
Az intonálás mindvégig hibátlan, plusz profin begyakorolt és alkalmazott színpadi allűrök: széttárt kéz, hajrázás mindkét irányban, hátat fordítás a közönségnek, lemenés a nézők közé, a hallgatóság kíméletes, semmiképp sem tolakodó megénekeltetése. Tud minden trükköt, amit lehet, de mégsincs trükközés jellege az egésznek. Ő spontánul spontán. Néha talán sokat beszél, de végül is ez is rendben van, végül is kell egy kis lazítás.
Szépen gördül előre a koncert, a firkász egyre nagyobb bajban van. Mégiscsak kellene keresni ezen az egészen legalább hajszálrepedéseket, mondogatja előbb magában, majd környezetének. Írd, hogy minden jó volt, nem kell mindig mindenbe belekötni – kapja az olcsó tanácsokat mindenfelől. Aztán nagy munkával mégiscsak összekotor néhány apróságot.
Kevés, egybecsengett, orgonahang
A feltárt hajszálrepedések: kevés a hangszerszóló - annak ellenére, hogy kitűnő muzsikusok vannak a színpadon. Minden tisztességes koncerten minden zenész – még a basszeros és a dobos is kap lehetőséget egy rövidke impróra. Aztán: a vokalista hangfekvése és nyilván nagy gonddal kidolgozott szólama néha egybecseng a szólistáéval, vagyis gyengíti azt. Aztán: a rendkívül divatos márkájú, és divatos színű (piros!) billentyűs hangszer orgonahangja csapnivaló.
Azt tudni kell, hogy a hangzás erőteljessége a zenészek érdeme. A gazdag és dinamikus basszus a dobbal együtt lüktet, vastag, erre már lehet építkezni. A gitár csak színezék, de nagyon kell. A billentyűs boszorkányos ügyességgel váltogatja a zongora-, hegedű-, fúvós- és orgonahangszíneket, gyakran soronként, a számok közben. Elsősorban az ő érdeme a szinte nagyzenekari hangzás. Jó hallani, hogy egy kvartett is tud szinte teljes, CD-re kívánkozó kíséretet produkálni élőben.
Már nem a földszinten vagyunk
Tehát Nika. A közönség meg van lepve: az nem az a színvonal, amit megszoktunk a megyeszékhely legpezsgőbb zenei életét produkáló koncerthelyszínén. Két emelettel feljebb vagyunk most, ahol ahol már bátran lehet Whitney Houstont és Tina Turnert megidézni. De ki akkor az igazi Veres Mónika? Még keresi magát? Vagy már megtalálta?
