Kevesebb, mint két hónappal a londoni olimpia nyitánya előtt az igazán vérmes sportrajongók, ha augusztusban nem éppen a helyszínen szurkolnak kedvenceiknek, vélhetően már készítik a helyet a spájzban a komolyabb sörszállítmánynak, valamint a ropogtatnivalónak. Mi pedig addig is, hogy türelmetlenebb olvasóink ne csak a kezüket tördeljék a hátralévő időben, videókkal megspékelt hosszabb-rövidebb írásainkkal vezetjük fel az ötkarikás játékokat.
A sportban csak a győztesekre emlékeznek, tartja a mondás. Nos, az alábbiakban ezt cáfoljuk meg, ugyanis (a teljesség igénye nélkül) bemutatunk néhány olyan versenyzőt, akik éppen azzal lettek népszerűek, hogy teljesítményüket talán még mi is lepipálnánk. Ők a szerethető lúzerek, akiknek kivétel nélkül sajátos történetük van. Miután megmozgatták a szurkolók rekeszizmait, kivívták a drukkerek tiszteletét is, hiszen általában pénz, valamit igazán komoly szakmai támogatás nélkül szerepeltek az olimpián.
A sas ritkán szárnyalt
Első szereplőnk rögtön egy kakukktojás, aki nem nyári, hanem téli olimpián vett részt. Ő nem más, mint az 1988-ban, a calgary-i játékokon feltűnt brit síugró, Michael Edwards, alias Eddie, a sas. Edwards 70 és 90 méteres sáncon is elindult, mondanunk sem kell: mindkét számban bérletet váltott az utolsó helyre. Ennél azonban jóval érdekesebb, hogy Eddie átlagban 10-15 kilóval nyomott többet vetélytársainál. Arról már nem is beszélve, hogy rövidlátó volt, így minden alkalommal szemüvegben ugrott, ami rendre bepárásodott. A derék britnek tehát általában halvány fogalma sem volt, hová ugrik, és hol ér földet.
Az olimpia előtt osztrák és francia edzők próbáltak segíteni az elesettnek tűnő síugrón, ám Eddie egyik nyelvet sem beszélte, így rövid idő múltán megunta a céltalan activity-zést. Inkább egyedül gyakorolt: az elrugaszkodásra elmondása szerint sokat készült, otthon a szekrényről ugrott az ágyára a székek felett. Eddie-ből, annak ellenére, hogy versenyein általában a hátsó felén csúszott ki a nézők elé, rövid időn belül világsztár lett, amit igyekezett is kihasználni. 10 ezer fontért vállalt egy-egy médiaszereplést, a róla írt
Repülj, Eddie repülj!
című nóta pedig a slágerlisták élmezőnyét ostromolta. Rengeteg reklámban szerepelt, kiadott egy könyvet, s bár visszavonulása után kőművesként ténykedett, később a jogot is elvégezte.
Évek óta tervezik, hogy életrajzi filmet készítenek róla, úgy tűnik, Eddie karakterének megformálója a Harry Potter-sorozatból ismert vöröshajú Ron Weasley-t alakító Rupert Grint lesz. Edwards bukdácsolása láttán a Nemzetközi Olimpiai Szövetség (NOB) rövidesen egyébként olyan szabályt is elfogadott, mely szerint síugrásban később már csak azok indulhattak a téli olimpián, akik nemzetközi versenyen az első 50-ben végeztek. Ezzel a NOB gyakorlatilag derékba is törte Eddie további pályafutását…
A paraguay-i Pocahontas a magyarokat is elvarázsolta
A 2008-as pekingi olimpián robbant be a sportszerető férfiak tudatába a most 30 esztendős paraguay-i gerelyhajító, Leryn Franco. Persze a küllemében Walt Disney Pocahontas-át idéző leányzó nem a sportteljesítményével, sokkal inkább formás domborulataival vívta ki az erősebbik nem elismerését. Annak ellenére, hogy már a versenyszáma selejtezőjében elszállt (mármint Franco kisasszony, nem a gerelye), és összesítésben a harmadik lett (hátulról), a nap végén nem győzték lassítani a sportág oktatófilmjeibe azért korántsem illő mozdulatait.
A sok celeb által körbeudvarolt Leryn példája bizonyítja: az olimpián tényleg nem az eredmény, sokkal inkább a részvétel, na meg a szépség a fontos. Pekingi szerencsétlenkedése után több felkérést kapott, mintha megnyerte volna az aranyat, 2011-ben például főszereplője volt a Sports Illustrated fürdőruhás számának, melyben az amerikai lap a világ legcsinosabb sportolónőit vetkőzteti rendszeresen bikinire. És ez még mind semmi: az egyik hazai magazin is megszavaztatta olvasóit arról, hogy kit tartanak a legszemrevalóbb sportolónőnek. Leryn győzelme Magyarországon is elsöprő volt, a Top 50-ben például olyan csiniket körözött le, mint Marija Sarapova, Amanda Beard, Jakabos Zsuzsanna, Jelena Iszinbajeva, Tápai Szabina, vagy éppen Stephanie Rice.
Géza, Elemér, Kú és a halálközeli 100 méter
Azt még valószínűleg a sportgurunak jóindulattal sem nevezhető emberek is tudják, hogy Egyenlítői-Guinea sosem bővelkedett úszófenoménekben. A csöppnyi ország a 2000-ben az ausztráliai Sydney-ben megrendezett olimpián rögtön két szenzációt is szolgáltatott. A két nevezett sportoló közül vélhetően jóval ismertebb Eric Moussambani. Hát, még ha azt mondjuk: Eric, az angolna! Az alacsony termetű úszó azzal hívta fel magára az érintett sportágban kifejezetten szakértőnek nevezhető ausztrál közönség, valamint a világ figyelmét, hogy majdnem megfulladt a 100 méteres gyorsúszás elő-elő-elő futamában.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert Eric története sem mindennapi! Az olimpia előtt néhány hónappal ugyanis megalakította országa úszószövetségét, majd elkezdett tempózni az olimpiai részvétel felé, méghozzá az ország egyetlen létező, egy szállodában lévő fedett medencéjében. A hotel 25 méteres létesítményében Eric általában a hajnali órákban, a szállodaigazgatót kijátszva edzett, hiszen nappal a turistáké volt a lubickolás joga. Később szabadkártyával indulhatott Sydney-ben, úgy, hogy soha életében nem látott 50 méteres medencét.
Idősebb Knézy Jenő tisztelői számára mindenképpen alapvideó az alábbiakban mellékelt felvétel, hiszen a neves sportriporter egyik legönfeledtebb kommentárja látható/hallható rajta (Eric úszása 5:40-től), mely később persze jóval rövidebb és szolidabb formában került adásba. Miután a futamban az angolna tadzsik és nigeri ellenfele kiugrott, a fecskéjében tanácstalanul tipródó Eric-nek egyedül kellett végigkínlódnia a távot. (Miközben Knézy többször megjegyezte, hogy az úszót talán még maga is megverné, azt is lázasan tudakolta, milyen ország rövidítése a Géza, Elemér, Kú, merthogy onnan jött ez a sportember…)
Az angolna végül túlélte a „versenyt”, 17 ezer ember felállva tapsolta, sőt röviddel az olimpia után a Speedo fel is karolta, megtanították rendesen úszni (korábbi 1 perc 52-es idejét 57 másodperc alá szorította), így 2004-ben már alanyi jogon szerepelhetett volna az ötkarikás viadalon. Azért csak „volna”, mert hazája olimpiai bizottsága elkeverte az útlevélfotóját, így nem tudták elintézni az akkreditációját… Eric azonban nem lankadt, ennek eredményeként már biztosan ott lesz Londonban! Méghozzá GEQ úszóinak edzőjeként.
Úszódressz nélkül indult élete első versenyére
Következő csodabogarunk a Sydney-ben indult egyenlítői-guineai küldöttség másik fele. A civilben áruházi pénztárosként dolgozó, szintén szabadkártyával induló, dallamos nevű Paula Barila Bolopa 50 méteres női gyorsúszásban állt rajtkőhöz a 2000-es olimpián. A verseny után a gonoszkodó médiamunkások a nem túl hízelgő tetű becenevet aggatták a teljesítményével még Moussambani-t is alulmúló hölgyre.
Paula a majdnem 1 perc 4 másodperces idejével tökutolsó lett, ennél azonban jóval érdekesebb, hogy igazi úszódressz nélkül érkezett élete első, rögtön olimpiai szintű megmérettetésére. A szervezők aztán kisegítették az úszót, aki egyébként annak ellenére, hogy még rajtkövön sem állt korábban, futama elindításakor ugyanolyan reakcióidővel ugrott a medencébe, mint a későbbi olimpiai bajnok, Inge de Bruijn! Az ugrás után azonban már jöttek a problémák: Paula úszás közben a fejét bele sem tette a vízbe, mellőzte az úszást mindenképpen segítő lábtempót, de azért valahogy így is célba ért. Aztán rövidesen el is tűnt, korántsem lett akkora sztár, mint a fentiekben bemutatott honfitársa.
Őrült maraton: csalóval, doppingolóval, rohadt almákkal
Hiba lenne azt hinni, hogy csupán a modernkori olimpiák bővelkednek különc sportolókban. 108 esztendővel ezelőtt, a St. Louis-ban rendezett játékok maratoni futóversenye szolgáltatta ugyanis a történelem első bődületes csalását, de egy újabb szerethető lúzer is feltűnt ekkor a színen. 1904-ben a tikkasztó augusztusi hőség ellenére 31-en álltak rajthoz az olimpia egyik legnehezebb számában. Túl sokan nem is értek célba, közülük időeredményével is kiemelkedett a célszalagot elsőként átszakító amerikai Frederick Lorz.
A futó, miután kellően megünnepeltette magát (angol nyelvű beszámolók szerint egy-két helyi szemtanú nyomására) bevallotta, hogy 9 kilométer után autóba pattant, és így tette meg a táv nagy részét. A finis előtt aztán kiszállt, és futva érkezett a célba. Később azt mondta, viccnek szánta az egészet. Nos, az olimpiai bizottság tagjainak nem volt kedve röhögni, így örök életre eltiltották Lorzot. A döntést később visszavonták, és 1905-ben Fred barátunk immár saját erejéből nyerte meg a bostoni maratont.
Lorz kizárásával a valódi győztes az a Thomas Hicks lett, aki az addigi olimpiák legrosszabb idejével ért célba. Turpisságból azonban nála sem volt hiány, kiderült ugyanis, hogy edzői a verseny közben a strychnine nevű doppingszerrel, valamint tojásfehérjével tömték. Ezzel Hicks lett a sporttörténet első olyan versenyzője, aki bizonyítottan teljesítményfokozó anyaghoz nyúlt.
A maratoni szám pedig még ezt követően is tartogatott meglepetéseket: a civilben postásként ténykedő, kubai Felix Carvajal ugyanis nem elég, hogy utcai ruhában tette meg a távot, a verseny felénél még meg is éhezett. Ezért bemászott egy kertbe, ahol a korgó bendőjét alaposan megtömte almával. Vesztére néhány rohadt gyümölcsöt is befalt, így rövidesen rosszul lett, és összeesett. Mikor a segítségére siető helyiek megpróbálták élesztgetni, legnagyobb meglepetésükre a kubai hirtelen felpattant, majd miután kellően kihányta magát, újra futni kezdett. Nem is akárhogy, jókora hátrányát ledolgozva, a kizárásoknak, valamint a versenyt feladó futóknak köszönhetően végül a negyedik helyig szaladt.
Címlap: www.harryallen.info
