„Ön mit tenne a szombathelyi Felszabadulási emlékművel, ha a pénz nem számítana?”
–
kérdeztük
Olvasóinkat kérdezzük: Mi legyen a szombathelyi Felszabadulási emlékművel?
January
30.
11:25
olvasóinkat bő egy héttel ezelőtt, és nem tudtuk, hogy mekkora lavinát indítunk el ezzel.
A szavazásra összesen 1505 szavazat érkezett, és bár elég nagy a szórás, két lehetőség mégis kiemelkedik a többi közül: a festés és az elbontás.
Közben kaptunk egy levelet az ELTE SEK vizuális művészeti tanszék docensétől. Tóth Csaba amellett foglalt állást, hogy az emlékművet meg kellene hagyni jelenlegi formájában.
Az írás tovább görgette a lavinát. Több mint 500 megosztást kapott és 17 hozzászólás érkezett hozzá.
Csak néhányat idézünk, még a finomabbak közül:
„Egyetértek a docens úrral. Sajnálatosnak tartom, hogy a Nyugat olvasói között ennyire teret nyert a b.sszunk szét mindent filozófia. Ezért nincs már villamosunk, régi Savaria mozink, sorolhatnám.”
„Mondhat bárki bármit, nekem csak egy önkényuralmi jelkép, aminek már régóta nem kellene a városban lennie.”
„Önkényuralmi jelkép? Amúgy tisztában vagy a szó jelentésével? Azt már rendszerváltáskor leszedték róla. Ja, és itt az építményről van szó, nem az ideológiákról. Ha nem lenne ott, akkor háromszorosát keresnéd a munkahelyeden, vagy mi a sz_KUKAC_r?”
„Az eredeti tervek szerint az építmény zászlót ábrázol, de ha egy pillantást vetünk rá déli irányból, ahonnan 1970. április 4-én több ezer lelkes avató tapsolt az avatáson, semmiképpen sem egy lobogó ugrik be először. De lehet, hogy mi tévedünk, és az eseményen gyújtó hangú beszédet mondó Kovács Antalnak van igaza? 'Jelkép ez, a forradalmi lobogó alatt előretörő munkáshadsereg jelképe, a szabadságukat kivívott népek proletár nemzetköziségét szimbolizáló ötágú csillagos zászló. Szimbóluma a forradalmi győzelmekben gazdag huszonöt esztendőnek, jelképe az elesettségből felemelkedő, a szocializmus magaslatait ostromló embereknek' – harsogta a mikrofonba a megyei pártbizottság első titkára, majd a Vas Népe tudósítása szerint négy páncélos ágyújából belehasított a levegőbe 25 díszsortűz.”
Úgy látszik, darázsfészekbe nyúltunk, de egyáltalán nem bánjuk. A témát még korántsem tartjuk lezártnak.
Ennek tükrében álljon itt Tóth Csaba újabb levele, amellyel a szavazás végeredményére és a korábbi írására érkezett hozzászólásokra reagál.
Még egyszer az Emlékműről
A több mint ötszáz megosztásnak több értelmezhetősége van. Eleve egy közvélemény-kutatásba kapcsolódtam be az Emlékmű kapcsán, amihez már addig is másfél ezer szavazás érkezett. Ezek többségében (10/1 arányban) nem tudták elfogadni az Emlékmű jelenlegi formáját, részben lebontását, eltüntetését, részben az eredeti létrehozástól teljesen eltérő átalakítását javasolták. A 17 kommentben olvasható végtelen indulatosság egyszerre megrázó és megdöbbentő volt számomra. A félezernél több megosztást viszont úgy értelmezem (lehet, hogy ebben tévedek), hogy a nyugodt, tárgyilagos, a szakmaiság keretei között tartott hozzászólásommal ők azonosulni tudtak. Azonban ez még mindig eltörpül az ezernégyszáz körüli elutasítóval.
Az mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy a köztéri művészet közügy a javából, mégpedig azért, mert jelentős közpénzekből valósulnak meg ezek az alkotások. Ezen el kell gondolkodnia mindenkinek, különösképp a mindenkori megrendelőnek és a kivitelezőnek. A köztéri alkotásnak sokkal nagyobb a tétje, mint egy autonóm műnek, amit az alkotó belső késztetésből hoz létre. (Az egyéni megrendelés, vagy kereskedelmi galériák esetén is más a helyzet, mert itt mindig egy konkrét megrendelő van a háttérben, tehát rövidre zárható az igény és a teljesítés folyamata.)
Visszatérve a szombathelyi Felszabadítási Emlékműre, tartalmi szempontból a 2. világháború végét, a német megszállás alóli felszabadulásunkat kellett megjelenítenie, annak 25. évfordulójára. Maksay László: Műalkotás, kompozíció, stílus című könyvének (Gondolat Kiadó Bp. 1964) 65-66. oldalpárján Max Bill Végtelenség kompozíciója és a Szovjet szputnyik emlékmű terve együtt látható. Ez a két fénykép ihlette a szombathelyi emlékművet, a nyugati és keleti modell vegyítéséről van tehát szó.
Heckenast János és emlékműve
Heckenast János a Derkovits Szabadiskolából indult. Itt Radnóti Kovács Árpádtól és Burány Nándortól határozottan képzőművészeti szemléletű indítást kapott. Építészmérnöki diplomáját a Műszaki Egyetemen szerezte meg, ahol Pogány Frigyes volt az egyik legmeghatározóbb tanára, akinek nagyon jelentősek voltak az építészet és a társművészek közti duális viszony terén felmutatott kutatásai. Ez tovább fokozta Heckenast János képzőművészet iránti elköteleződését 1969-ben Ybl Miklós díjjal jutalmazták addigi munkásságát. Az 1970-ben átadott szombathelyi Emlékmű tehát pályája zenitjének dokumentuma. A hivatalos megrendelés és elvárás mellett képes volt benne kifejezni a korszak politikai társadalmi determináltságát, hogy egy autoriter rendszer az ember fölé tud nőni, ami mellett (amivel szemben) az egyén mindig eltörpül, semmivé válik. (A költészetben Arany János a Walesi Bárdokban ugyanilyen sugallatosan fogalmazott.) Ha ma közelébe megyünk az Emlékműnek, ez az érzés a mai embert is elfogja. Mivel ez a korszak közel fél évszázadot jelentett Magyarország történetében, amit nem lehet meg nem történtnek tekinteni, fontos kordokumentum is.
Mivel már a rendszerváltáskor eltávolították róla az önkényuralmi jelképet, mai formájában immár csak a 2. világháborút, a két ellentétes ideológia összecsapását, ennek az összecsapásnak a végkimenetelét és az azt követő autoriter korszak kifejlődést fejezi ki, nem konkrétan, hanem jelképes és absztrakt módon.
Mindannyian emlékszünk, hogy létrehozásakor a megyében megszakadtak az építkezések, mert minden cement az Emlékműhöz kellett. (Ma egy ilyen jelenség forradalmi helyzetet teremtene.) Az egykori, kötelező május 1-ei felvonulások is vegyes érzelmeket keltenek bennünk, aminek szükséges kelléke volt az Emlékmű. Azonban mára ezeken a személyes viszonyulásokon túl kell lépnünk, és mint monumentális köztéri alkotást kell látnunk benne, ami a háromdimenziós tér kihasználására és a pozitív-negatív formák kiegyensúlyozott dialektikájára épül. Rusztikus, igényesen zsaluzott felülete, kimondottan artisztikus külsőt ad a betonmonstrumnak. A betonszobrászatnak napjainkban újra reneszánsza van, emiatt mai kontextusba helyezve is megállja a helyét.
Visszatérve az alkotóra, illetve annak közéleti, kultúraközvetítő tevékenységére: aktívan közreműködött a Savaria Nyári Egyetem, a Képtárépítő Egyesület, a Szombathelyi Képtár Baráti Kör, a Rumi Rajki Műpártoló Kör, a Vas Megyei Építészeti Kamara létrehozásában, tagja volt a Vasi Szemle szerkesztőbizottságának, rendszeres előadója volt a szombathelyi TIT-nek. Az Ybl-díjas építész ezen oldala is példaértékű számunkra.
Tóth Csaba
