Én is azok közé tartozom, akik szeretnek pontosan érkezni vagy még korábban is, ha időpontra mennek valahová. Szerencsére fotós kollégám, Zsolt is a pontos emberek táborába tartozik, ezért amikor valamilyen eseményre megyünk, mindig van időnk szétnézni a környéken. Így néhány héttel ezelőtt jobban szemügyre vettük a Vasi Skanzen bejáratánál álló szobrot.
Biztosan sokan, sokszor látták már, de mivel felirat nincs rajta, lehet, hozzánk hasonlóan mások is csak annyit tudtak megállapítani, hogy egy parasztembert ábrázol. Az alkotó nevét nem találtuk, szerencsére kaptunk segítséget a skanzen munkatársaitól.
Németh Mihály, sárvári szobrászművész az alkotó, aki 2018-ban hunyt el, 92 éves korában. „Másfél évtizedes budapesti tartózkodásától eltekintve, amikor is a Képzőművészeti Főiskolára járt és művészként dolgozott a fővárosban, mindig is Sárváron élt és alkotott” – írja róla Sárvár hivatalos oldala.
„…ha Pestről jövök haza, még mindig gyerekes öröm fog el, ha Devecser után a felszálló vasutasok szájából meghallom az első nyakatekert vasi szavakat, és Celldömölk után már képtelen vagyok ülve maradni” – idézi Németh Mihályt a Vasi Szemle egyik 2018-as lapszáma.
Számos műve található szülővárosában és szerte az országban, köztéri alkotásainak száma több mint száz. Sárváron mindig nagy becsben tartották őt, 80. születésnapjára díszpolgári címet is kapott a várostól.
A sárvári Nádasdy-várban elhelyezett szobrai, kisplasztikái, plakettjei ugyan nem adnak teljes képet az életművéről, de annak jelentős momentumait mégiscsak bemutatják. Sokoldalúságáról tanúskodnak a helyi gimnázium lépcsőházában és annak folyosóján, valamint a Barabás György Szakközépiskolában bemutatott alkotásai, és az is, hogy idős korára elsajátította a digitális fotózás minden csínját-bínját. Emellett szobrászrajzai és rajzos versei is különleges helyet foglalnak el a művészetében.
Németh Mihály a Vasi parasztról is mesélt egy interjúban: „sohasem dolgoztam modell után. Nem portrét akartam. Nem ábrázoltam a parasztot egyetlen élethelyzetben, egyetlen gesztusával. Abban próbáltam tetten érni, ami a szíve gyökeréig jellemző volt rá, a munkában, a kenyérteremtésben. Az élet szolgálatában.”
A szobor mára múzeumi látnivalóvá vált, és ahogy a skanzen az egykori falusi otthonokra, úgy a szobor, azok egykori lakóira emlékeztet minket. Szemléli az érkezőket, hosszan néz a távozók után és állandóan gyönyörködhet a Csónakázótóban.
