November közepén volt podcastunk vendége 
Podcast Peltzer Gézával: Az egykori pártsajtóból húsz év kanyar után újra pártsajtó lett 2020. November 22. 11:23 Peltzer Géza ismert újságíró, aki 25 évet dolgozott a Vas Népe megyei napilapnál. Az alábbi interjúnk az ott elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.
Hány évig dolgoztál újságíróként?
Huszonnégy, ebből 1993-tól 2014-ig a Vas Népénél. Szinte végig Halmágyi Miklós főszerkesztő alatt.
1993-ban mit jelentett egy napilapnál dolgozni? Milyen elvek szerint működtetek és milyen elvárások voltak veletek szemben?
Akkor német tulajdonban volt a lap, de nem sokkal korábban még pártlap volt. (Az MSZP lapja. Szerk.) Innen indult a történet, és ide is ért vissza.
Pártlapból pártlappá vált, vagyis kormányhatalmat képviselt a rendszerváltás előtt, s most újra kormányhatalmat képvisel.
Közben privatizáció is történt. Nagy üzlet volt akkor a napilap, és a dolgozók is tulajdonrészhez juthattak a cégben. Amit aztán nagyrészük olcsón eladott, és utána verték a fejüket a falba, hogy óriási kincset passzoltak el.
Amikor én odakerültem, a német tulajdonosokat gyakorlatilag csak az érdekelte, hogy magas legyen a bevétel, hozza a profitot. Nem szóltak bele, hogy mit írunk. A 90-es évek közepe aranykor volt a Vas Népénél, én legalábbis úgy éltem meg. Azt írtunk, amit akartunk.
Mekkora példányszámban ment el akkor?
Akkor 65 ezer példányban kelt el.
Hol tart a Vas Népe most?
Úgy tudom, 20 ezer alatt van. Akkor még azt szokták mondani falun, hogy amit a Vas Népe nem írt meg, az nincs is. Mi voltunk az információforrás a megyében meg a királyi tv.
Mi volt a szakterületed?
A gazdaságot bízták rám, mert én voltam egyedül mérnök végzettségű, tudtam, hogy egy mázsa az hány méter. Persze, viccelek, de a többiek művészettel meg politikával foglalkoztak. Ki kellett járni a téeszekbe, megírni, mivel kell permetezni, mitől beteg a meggyfa. Gyakorlatilag a gazdaság itt elsősorban mezőgazdaságot jelentett, hiszen vidéki lap voltunk.
De azért ne felejtsük el azt sem, hogy ez az időszak nemcsak a Vas Népénél, hanem az egész magyar sajtónál kegyelmi állapot volt. Mint amikor a szellemet hosszú idő után kiengedik a palackból.
Igen, volt például reggeli Kurír, délutáni Kurír, esti Kurír. Minden volt. Az újságírók kiszabadultak a hírgyártás taposómalmából, és kellemetlen kérdéseket tettek fel, emberek közé mentek, riportokat készítettek. Visszakérdeztek, ha az interjúalany nem a kérdésre válaszolt. A hatalomnak ez szokatlan volt, addig előre elkészített interjúkat küldtek be a szerkesztőségnek.
Később a hírrovat vezetője lettem, a belföldi hírekkel foglalkoztam. Ipkovich György volt a polgármester, kitettem a diktafont és beszélgettünk. A horgászatról, arról, milyen autója van és a többi. Amikor betelt a szalag, mondtam, hogy bocs, nem tudok többet írni, mert nem fér bele. Erre azt mondja, most akartam beszélni a programomról. Mire én, hát sajnálom, nem fér bele. Lehoztuk így a valóban elhangzott beszélgetést. Erre ő összehívott egy sajtótájékoztatót és ott mutatta be a programját.
Aztán Puskás Tivadar lett a polgármester és a volt kollégánk, Angyal Laci volt a sajtósa, nos, akkor nem is tudtam a Tivadarral találkozni. Azt mondták, küldjem el a kérdéseket. Elküldtem öt kérdést, visszaírtak, hogy nem jók a kérdések. Átírták a kérdéseket, a polgármester megválaszolta azokat, és a végére odaírták a nevemet. Mindezt természetesen a sajtószabadság nevében.
Tisztázzuk, hogy mihez van és nincs joga az interjúalanynak. Nem határozhatja az interjú címét, a bevezetőjét, nem változtathat a kérdéseken, amennyiben azok a kérdések etikusak. Azt interjúalany azt döntheti el, hogy milyen válaszokat ad. Bár nem kötelező, a médiumok többsége visszaküldi a kész interjút, az interjúalany átnézheti a válaszait és ha valamit ki akar benne javítani, akkor esetleg azt javíthatja.
Így van, Gondolj bele megjelenik egy interjú a Puskás Tivadarral, amihez nem én írtam a kérdést, nem arra válaszolt, és ott van a nevem. Most mit mondok erre? Kínos.
Nézzük a másik alapelvet: a sajtó feladata a mindenkori hatalom ellenőrzése is. Van, amikor arra panaszkodik egy politikus, hogy a sajtó kellemetlen kérdéseket akar feltenni neki, és hogy őt a sajtó támadja. Pedig a sajtó csak a munkáját végzi azzal, ha tudni akarja, hogyan működik az önkormányzati vezetés, mire költik a pénzt, hogyan pályáztat, hogyan vezeti a várost, hogyan vezeti az országot. Ebből a szempontból mindegynek kellene lennie, hogy milyen színű az önkormányzati vezetés vagy a kormány.
Egyetértek, a sajtónak mindig ellenzékinek kell lenni. De ma már profizmus sincs. Amikor rovatvezető voltam, úgy mentem be reggel, hogy volt három-négy ötletem. Ott ültek a fiatal kollégák, akik most magas pozíciókban vannak, kérdeztem, kinek milyen ötletei vannak. Ilyenkor szokott nagyon nagy csend lenni a szerkesztőségekben: többnyire csak ültek, és várták, hogy valaki megmondja, mit kell csinálniuk.
Egy vidéki városban azért nehezebb, mint Budapesten. Előfordul, hogy olyan embernek kell kínos kérdéseket feltenni, olyanokról kell megírni a kellemetlen ügyeket, akit személyesen is ismersz.
Be kell vállalni. Ha a konfliktus és az újságírás kapcsolatát nézzük, az én felfogásom szerint ennek három változata van. Egy, aki nem vállalja a konfliktust, az nem való újságírónak. Kettő, aki vállalja, abból lehet újságíró. Három, aki élvezi a konfliktust, hogy pillanatnyilag hatalomban érezheti magát. Na ez sem jó, ismerek ilyet is.
De azzal is tisztában kell lenni, meddig mész el bizonyos helyzetekben, és mennyire szolgáltatod ki az adott embert a nyilvánosságnak. Sokan nincsenek tisztában a jogaikkal, azt sem tudják, hogy azt is mondhatják, nem nyilatkozom.
Így van. Bemutatják őt a saját rossz környezetében és hagyják, hogy röhögjenek rajta vagy megbélyegezzék. És akkor itt bejön egy újabb elv, hogy neked újságíróként meg kell védeni annak a jogát is, aki nincs tisztába a saját jogaival. Sőt, fel kell világosítani a jogairól.
Az idősebb, régóta a pályán lévő újságírókat még megismerik az utcán, a piacon, a vendéglőben, sokszor itt jönnek a témaajánlatok. Az újakat viszont nem.
Mert nem járnak emberek közé. Bemennek, megvárják, mi a parancs aztán kész. A szomszéd lépcsőházban lakik egy kéményseprő, ő mondta a legszebbet, amikor kirúgtak a Vas Népétől: Géza, azzal, hogy te elmentél a laptól, az egyszerű emberek problémája nem fog bekerülni. Aztán a múlt héten kaptam tőle egy jövő évi naptárt. Hát kell ennél szebb visszaigazolás?
A sajtónak megvan a hatalma, hogy kiállhat ügyekért, segíthet az egyszerű emberek problémáit megoldani.
Tíz esetben hétben semmit sem tudsz tenni. De néha az is elég, ha meghallgatod, vagy, hogy leközlöd a levelét, mert úgy érzi, hogy legalább valaki foglalkozik vele.
Néha szembesíteni kell az embereket azzal, hogy a kormány, az önkormányzat, a hivatal a te pénzedből működik, a politikus, a hivatalnok a te adóforintjaiból kapja a fizetését, és semmi joguk nincs arra, hogy valakit semmibe vegyenek vagy megalázzanak. Tényleg, a régi vasnépés kollégáid közül vannak még a lapnál most is?
Nem nagyon. Az a leépítési hullám, aminek a végén én kerültem lapátra, már jóval előbb elkezdődött. Akkor három ok miatt rugdostak ki korrektorokat, szerkesztőket, szakembereket. Mert okosak voltak, mert öregek voltak és mert magas volt a fizetésük. Aztán 100 ezer forintos fizetésért felvettek rutintalan, kezdőket, akik senkit nem ismertek és nem is törekszenek rá, hogy megismerjenek.
A régi kollégákkal nagyon ritkán találkozom, nincs olyan összefogás, mint korábban. Volt, aki meghalt, majdnem biztos vagyok benne, hogy azért, mert 59-60 éves korában kirúgták és ez neki hatalmas lelki traumát jelentett.
Az is látszik, hogy a szakma telefonos újságírássá vált. Nézik a közösségi oldalakat, nézik az híroldalakat, néha telefonon kérnek egy-egy információt. Mert úgy tartják, sokba kerül és fárasztó kimenni a helyszínre.
Pedig egy kis ügy is ügy. Van, akinek az, hogy a szomszéd éppen gumit éget, vagy magasra nőtt a fű az útszélen.
Ne menjünk el amellett, hogy vannak, akik újságírónak tartják magukat, de gyakorlatilag politikai aktivista szerepet töltenek be.
Nekem erről az jut eszembe, hogy tisztáznunk kell néhány fogalmat. A sajtóban a hírt és a véleményt világosan el kell különíteni egymástól. Mint ahogyan a reklámot is elhatároljuk a híranyagtól, úgy a véleményt is jeleznünk kell. Azért kell jeleznünk, mert nem biztos, hogy mindenki tudja.
Kedvenc történetem erről: amikor a New York Times egykori főszerkesztőjét megkérdezték, hogyan telnek a napjai most, hogy 40 év után nyugdíjba ment. Azt mondta, most végre megírhatom a véleményemet a New York Timesba. Mert amíg a lap főszerkesztője volt, addig nem írhatta meg.
Emlékeztek, a Népszabadságnak volt egy ilyen jelmondata, hogy a hír szent, a vélemény szabad.
Ez most is így van. és eközben véleményeket olvasunk cikként a hírportálokon. Az egyszerű újságolvasó meg elhiszi, mert hát megjelent nyomtatásban.
Nemrég megjelent egy hibásan megfogalmazott kormányrendelet a Magyar Közlönyben, amit mi is, és sokan mások is megírtak. Ők is tudták, hogy hibáztak, de a kormánypárti sajtó azonnal ugrott a témára, és hazugnak nevezett mindenkit, aki megírta, meg fake newst emlegetett. 15 perc alatt mozgósították a kormánypárti sajtóbirodalmat.
Látod, mégiscsak működik a dolog a részükről, jól meg van szervezve hírgyár, a hatalom médiája.
