Utasításba adta a főszerkesztő, hogy halasztást nem tűrően szükséges lenne hallgatnom kicsit a Petőfi Rádiót és írni róla. Ez szerintem eltúlzott szívtelenség. Nem miattam, mert rólam már leperegnek a schlágerek. Csak ilyenkor mindig úgy érzem, hogy épp elégszer és számos cikkben kaptam ízekre a magyar rádiópopzenét ahhoz (legutóbb úgy, hogy még visszalépésre is kényszerítettünk egy szegény magyar "zenekart"), hogy nyüszítve szűköljön a sarokban, ennyi trauma meg épp elég mindenkinek. Földön fekvő nem rúgása, gyengébbet nem bántjuk, ilyesmi.
Az viszont igaz, hogy mint valamennyi, kialakult ízléssel rendelkező felnőtt ember, úgy önszántamból én sem hallgatok rádiót. Ahol belefuthatok valamelyik magyar adóba, a plázától a sarki közértig, ott meg úgyis a fülembe tövig nyomva szól saját playlistből az Oneohtrix Point Never vagy a Run The Jewels. Szóval kerülöm az ilyesmit, mint rettegő fideszes a kérdezni kívánó újságírót, ebből az irányból közelítve pedig még kíváncsivá is tett, hogy hol tart ma a magyar popzene.
8 óra munka = 8 óra zenehallgatás
Nyolc órát szántam az életemből az állampárti rádió fiatalokra lövő tagozatára, kiszűrve a külföldi dalok közül a hazaiakat. A cinikus távolságtartás aljas félmosolyával feküdtem rá a fülesemre egy hétköznap reggel kilenckor - kilúgozott aggyal, meggyűrt arccal álltam fel délután ötkor. Igaz, ebben nem csak a magyar schlágerek játszottak szerepet, de a külföldiek is. Viszont ez a cikk most nem erről szól.
Cserébe viszont mutatunk néhány szám után alternatívát is, hogy milyen a hazai zene, amikor tényleg van benne elgondolás, tehetség, tök és dög. Ezeket ilyen szép szürke keretben lehet meghallgatni.
A Honeybeast Ül volt az első versenyző a hazai frontvonalból. A minden arra érdemes anyagot lebontó, savbázisú kritikai méreganyagba mártott füleimbe eresztve ez még az elviselhetőségi skála zöld szekciójába esett, egy gyengébb reggelemen még topognék is rá a konyhában kávékészítés közben.
Nyilván nem tarthatott ez sokáig, Ákos Átölelje a kurzuskedvenc énekes szokásosan magasztoskodó giccsballadája, amiről bármit lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy az általa diktált pókhálós-archaikus tempó rezonálna a mai Y-generáció kollektív lelkületével.
A Hooligans és Lotfi Begi által jegyzett Paradicsom percekkel délelőtt tíz előtt fut be, az óra mindössze harmadik magyar dala, olyan szóviccel (
az én paradicsom!
), amiért a barátnőm szerint valakit nagyon meg kéne cipőzni. A zene a szokásos puhapöcsrock Hooligans módra, nekem a gimidiszkók legparasztabb slágerei jutottak eszembe róla, amikor a legbaromarcúbb iskolatársaim kezdtek menetrendszerűen csujogatni. Köszönjük, vállalhatatlan.A puhapöcsrock alternatívája:
A Gustave Tiger zenekar alábbi dala, mondjuk. De nappal még nem hallottunk tőlük semmit, így ezt sem, ráguglizva is az jött ki, hogy csak este nyolc óra után merték betolni. Mondjuk el is tudjuk képzelni, mennyire szét tudná zilálni a sarki fodrászat ritmusát:
A klasszikus nem tudok annyira jól reppelni, ezért énekelek, de nem tudok annyira jól énekelni, ezért reppelek-klub egyik legnagyobb figurája Deniz, aki a Veled című langymeleg érzelgősségét adta elő negyed 11-kor. Ugorjunk.
Intim Torna Illegál - Örökké. Inkább ez, mint az előző, meg az ez után következő. Bár ezt csak halkan mondom, mert nem tudom, hogy a Csíki sörös balhé után szabad-e bármi rosszat mondani bármire, ami Erdélyből jön, mondjuk a Bagossy Brothers Company zenekarra, úgyhogy Harmonikás című dalukat most inkább csak elegánsan átszökelljük.
A dallamlopó Jetlagről és a Keresem a bajt című lopásukról kell bármit mondanunk ezen túl? Esetleg annyit, hogy csodálkozunk, hogy a rádió még a műsorára tűzi. Bezzeg ha a boltból lop az ember, azért még hátra is kísérik a rendőrök megérkezéséig!
Amikor az Amigod Hősödje megszólalt, az első pár digitális dobütés nyomán gejzírként tört fel belőlem az öröm: dicsak, a nyolcvanas évekbeli szintiwave utat vágott magának a szardaldzsungelben! Aztán valaki elkezdte énekelni, hogy "ült a parton, és elmerengett, a reggel fénye csak őt dicsérte." Ezzel még nem is lett volna baj, de az énekstílus annyira gulyáslevesesen modoros, hogy az egyértelmű Maniac-utalás sem mentette meg.
Pápai Joci Origója nyerte a Dalt, a köztévé ikszfaktorját, ha úgy tetszik, alap, hogy játszást kap. Más kérdés, hogy egy erős külföldi közszolgálati rádióban, mondjuk a BBC könnyűzenei frontjában már az előválogatáson elbukna. Ez nem a BBC-re, hanem a hazai közízlésre nézvést rossz.
Ami viszont simán elmenne a BBC-ben, pedig magyar
Stáhl Barbarát ajánlanánk a szíves figyelmekbe, aki az újhullámos R&B egyik nagy ígérete a Kárpátok közéből. Gyönyörűen éteri, már-már kézzelfoghatóan (vagy inkább kézzel nem foghatóan!) gáznemű zene, fátyolosan lebegő ének, amit bámulatos visszafogottság fog össze. Itt kezdődik az, hogy a hatásvadászat helyett sokkal kifizetődőbb, ha valaki a saját hangját keresi. És meg is találja. Nagyon meglepődnénk, ha Stáhl Barbi pár éven belül nem kötne ki egy nagy külföldi lemezkiadónál.
Már delet ütött az óra, amikor eljutottunk a Margaret Island számához, a Veled mindenhez. Három órát kellett várnom ahhoz, hogy legalább egy kicsit fellélegezzek, mert eddig úgy éreztem, fuldoklom a modorosságban vagy a negédeskedéskedésben, esetleg, ami még rosszabb, a kettő valamilyen elegyében.
Ugyan a kezdeti zongora megijesztett, de hamar eloszlottak a gyanú fellegei, és kiderült, hogy ez itt végre egy erőlködésmentesen, szerelemből összerakott folkpopos dalocska, erőteljes Mumford & Sons hatásokkal, ami azonban az előnyére vált. Mintha egy vancouveri erdő kunyhójában tették volna össze egy vidám favágás és egy mécses melletti dobozgitározás között. Kicsit a Bánkitó Fesztiválra katapultálva éreztem magam:
Aztán jött az Animal Cannibals a Minden változikkal, és két kézzel ráncigált vissza a fájdalmas valóságba, ami ez alkalommal avíttas múltidézőreppel lett körítve.
Ruhából-cipőből mind műszálas / a legmenőbbeknek tépőzáras.
Jaj.Az X-Faktor ötödik szériájának harmadik helyezettje volt Benji, a vietnámi felmenőkkel bíró 19 éves énekes, aki a Filteres álmokkal szerencsére megpendíti a 21. századi popzene húrjait, annyira, hogy a három és fél perc után csodálkozok, miért lett ennek végre, mert szinte már megszerettem útközben. Szép tereket bejáró, lassú habzású optimista elektronikus popzene, Disclosure modorban. Nem ajvékolnék, ha több ilyen ügyesen kikalapált cucc szólalna meg a kerrádiókban.
Calidora és Lotfi Begi közösködése, az Azt mondom állj úgy érezte, már az első sorban muszáj bedobni a
nem lesz pardon / folyóparton
kínrímet, úgy éreztem, innentől ez jó már nem lehet. Nem lett.Fél kettőig kellett várni az első Wellhellóért, nahát! Őket lehet szeretni is, meg nem is, tudod, így van ez, hogy a Rakpart egy kurvajól átgondolt nyárihimnusz. Egy centiméternyi pronyóság nincs benne a magyar könnyűzenei örökségből, és talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy egy új generációt indítottak el ezen a pályán (érdemes megnézni, hogy a felbukkanásuk óta hányan próbálkoznak a szintis-okos pumpával).
Egy Intim Torna Illegál volt már, de a Nem adom fel egy másik dal, ami mögött kevés odafigyeléssel is bárki kiszúrhatja a sertepertélő profi kezeket, viszont ez a pirospaprikával ízesített, magasztos-rekedtes ének az erőtlen gitárokkal egy olyan, néha egészen idegesítően öreges poprockba torkoll, ami a nemzetközi sodrásban épp olyan messze szállna, mint a klipben a levegőbe dobott, súlytalanná váló sivatagi homok.
Ilyen a jó magyar poprock, amikor tényleg különleges
A Fran Palermo zenekarról nem lehet elég szuperlatívuszban nyilatkozni, majdnem minden itt sorolt zenekarnál mélyebben benne vannak az áramvonalas korszellemben. Ahogy egy korábbi cikkünkben fogalmaztunk, mediterrán gitárzenéjükben benne van a hatvanas évek pszichedeliája, a szörfrock életigenlése, és egy irgalmatlan nagy adag örök nyár.
Zséda Adj még levegőtje próbálkozik az előremutató elektronikával, de inkább csak akarás lesz a vége, még ha az irány jó is, a következő hazai, a Kállay Saunders Band dala, a 17 viszont már kipipálja a minőségi követelményt. Slo-mo szexi gönc, a tökéletes délipartra autózós popzene lehetne (ha nem lennének amúgy a világban nála sokkal jobb strandra krúzolós popzenék, gonosz kacaj).
Aztán megint egy Ákos ( Igazán), pedig még csak fél három, már az a reggeli egy is majdnem beszippantotta az általunk ismert emberi világot, másodszor ez már kifejezetten aljasság. Ő vagy tényleg ennyire fideszházikedvenc, hogy ki van adva az erőltetése, vagy valaki nagyon csípi a zenei szerkesztőségben a manírkirályt.
A Follow The Flow-től jön a Nem fogadok szót, bár ne jönne. Pontosan olyan harsogóan kellemetlen, mint az énekesnő alkarnyi kamuarany derékcsatja a klipben.
Vicceskedni akarsz, magyar popzene? Így tedd akkor!
Mint a Dope Calypso, ami klipjében ráadásul illusztrálja, mit tesz egy pszichopata plébános az ölébe hullott kisvárosi hatalommal. Ilyenekre bármikor felcsavarnánk a hangerőt! Kár, hogy ilyenek nem szólnak a Petőfin.
Délután hármat írunk, amikor megérkezünk Pál Dénes Ott vanjához. Az egykori Voice-versenyző trekkje túl unalmas ahhoz, hogy hasson, a Cloud9 viszont az Against The Wallal pont a másik irányból hajlamosítana az állomásváltásra, ha nem pont az lenne a dolgom, hogy ezeket most végighallgassam: ők nagyon meg akarnak minket győzni arról, hogy egy szupercsapattal van dolgunk - ami egyszer talán így is lesz, de addig sok szépérzéket birizgáló vadhajtást kéne lenyesegetni. Kezdhetnék azzal mondjuk, hogy eldöntik, milyen műfajban akarnak bizonyítani, mert az eklektika nem mindig egészséges, csak ha egy szerves egységet képez a mondat végén.
A Hiperkarmától becsúszó Délibáb üzenetével minden éplelkű ember együtt rezonál, a dal bohócosan naiv, kedvesen ballábas, pitypangfújós jellegét egyszerűen nem lehet bántani, még ha hangszerelésileg kicsit sűrű képződmény is, amiért a végén fellélegzünk, hogy vége.
És bekövetkezik az első ismétlés! Jó, a kormány akolmelegségében tobzódó Ákos már volt kétszer is eddig, de különböző dallal, viszont Deniz ismét visszatér a Veleddel. Apu ökölbe szoruló ízlésbarométere vagyok.
Nagyon-nagyon reméltem, hogy legalább az utolsó két dal, ami még öt óráig vár rám, kiment ebből a maratoni émelyítésből, amibe kevert a Petőfi Rádió zenei szerkesztője (és akkor ugye a külföldieket nem soroltam, nagyon abban sem lenne köszönet), meg persze a saját főszerkesztőm, de se Rúzsa Magdi töksemmilyen Érj hozzámja, se Calidora szövegritmikailag agyon-vissza erőszakolt Én már nemje nem volt hajlandó mentőövet vágni hozzám.
Hol van a közszolgálat, Petőfikém?
Egyesek nemzeti ellenségeknek a titkosszolgálatok ruhán át vizet öntenek az arcára. Állítólag ez átlagosan negyed óra alatt megtöréshez vezet. Nekem reggel 9-től délután 5-ig zenét kellett hallgatnom a Petőfin. 25 magyar popdalt sikerült befogadnom. Ebből hétre mondtam azt, hogy tűrhető, és ebből talán három volt, ami már a jó felé lengett. Viszont letaglózó, napokig belém ékelődő szám így sem volt köztük, pedig, ahogy a fenti szürke keretek mutatják, van még honnan meríteni.
Hogy a Petőfinél ezt miért nem teszik, miközben őket a reklámmentesség miatt nem nyomja a hallgatottság feltornászásának tatárosan hajtós terhe, olyan missziójuknak viszont közszolgálati adóként nagyon is kéne, hogy legyen, hogy neveljenek és utat mutassanak - na, ez már egy következő cikk tárgyát kéne, hogy képezze.
De erre most nincs energiám. Annyit azért ideírok, hogy ami szól náluk, rajtuk, az egy alternatív valóság, ami egyáltalán nem ábrázolja hitelesen azt a képet, ami Magyarország kreatív zenei szívcsakráiban, próbatermeiben, stúdióiban, koncertszínpadjain zajlik. De erre most tényleg nincs energiám.
Inkább megyek, és egy hétig Aphex Twint hallgatok. Muszáj.
