Ne tessék kapásból legyinteni, mert nem volt az mindig olyan természetes a magyar filmgyártásban sem, hogy igazodni kellett az éppen fennálló politikai rendszerhez! Sőt, a magyar filmkészítés hajnalán kifejezetten a magántőkéből készülő, az egyetemes némafilmmel nagyjából összhangban működő mozgóképgyártásunk volt. A magyar némafilm két olyan korszakos alkotót adott a globális film világának, mint a később az angol hangosfilmgyártást megszervező és lovagi címig jutó Korda Sándor, illetve a Casablanca rendezője, Kertész Mihály.
A dolgok először a Horthy-korszak elején romlottak el: a polgári demokratikus forradalom és tanácsrendszer után berendezkedő hatalom eleve bizalmatlan volt a felvilágosult, új kommunikációs nyelvet értő, magánvállalkozásokat működtető és részben zsidó származású filmkészítőkkel. Egy időben Magyarországon előzetes és utólagos cenzúra is (!) működött a keresztény-konzervatív kurzus ízlésétől idegen alkotások kiszűrésére (a túlszabályozás és a bizalmatlan állam gyámkodása polgárai ízlése felett tehát nem a korhatárkarikákkal és a mostani médiatörvénnyel kezdődött).
A magyar filmgyártás első dicsőséges korszakában, az 1930-as években a filmesek mégis csak megtalálták azt a vékony mezsgyét, amelyen járva kétségtelenül nagyon óvatosan, de rendszerkritikát is meg tudtak fogalmazni. A hazai színpadi és kabarészerzők krémjének és az első hazai filmsztároknak a közreműködésével készült, máig méltán becsült vígjátékok és melodrámák ( Hyppolit, a lakáj; Meseautó stb.) a maguk módján ( Kabos Gyula és társai zsenialitásában elővezetve) görbe tükröt tartottak a feudális szokások legrosszabb, dzsentri fajtájú képmutatásából kibújni nem tudó, nagyon torzan és igazságtalanul modernizálódott Horthy-Magyarországnak.
Őrségváltások
Kevésbé közismert a nagyközönség előtt, hogy magyar szélsőjobb és a zsidóellenesség 1930-as évek végi felerősödése a hazai filmgyártásban is „őrségváltással” járt: szép számmal készültek olyan alkotások, amelyek a vidéki kispolgárság, értelmiség (tanítók, orvosok) és a „romlatlan” nép kétkezi munkát végző alakjainak középpontba állításával, de nem kevéssé demagóg módon, a modern városi kultúrával szembeni ellenérzést, valamint a zsidógyűlöletet alig takargatva az elsők között hozták be a szociális tematikát a magyar filmbe ( A harmincadik, Dr. Kovács István, Negyedíziglen, Őrségváltás stb.).
Ennek a szélsőjobbos trendnek az időszakában éppen ezért volt óriási jelentősége a vidéki, másik Magyarországot érzékenyen, drámai vagy éppen a népballadák líraiságával megközelítő magyar realista iskolának, elsősorban Szőts István és Radványi Géza felbukkanásának. Előbbi Emberek a havason című filmje nem csak a magyar filmművészet születését jelentette, hanem velencei bemutatásával és díjával példát adott az akkor már indulófélben lévő társadalomkritikus neorealista olasz alkotóknak is. Nem véletlen, hogy a háború után éppen e két alkotótól és követőiktől lehetett várni a hiteles és minőségi magyar filmgyártás megerősítését.
Nálunk a filmkészítés becsület és dicsőség dolga
A demokratikus kísérlet 1948-ra történt megfojtása, a rákosista nyomulás a magyar filmben is gyorsan éreztette hatását. A cikkünk előző részében már jelzett szocialista realizmus legrosszabb hagyományai szerint sorra készültek az ordítóan hamis, nyíltan a kommunista ideológiát hirdető alkotások. A filmek történetei, a szereplők karakterei bántóan egysíkúvá váltak. A sztorik középpontjában általában a régi rend maradékát képviselő ellenhősök szabotázsai és az öntudatos munkások, parasztok, katonák, ifjak és a velük szövetséges új értelmiség képviselőinek velük vívott küzdelmei álltak ( Dalolva szép az élet, Állami áruház stb.). Készült a korszakban olyan gyalázatosan demagóg film ( Gyarmat a föld alatt), aminek nyíltan támadó jellege miatt annak alkotói eredetileg még a nevüket sem kívánták kiíratni a stáblistára.
Néhány kisebb kivételtől eltekintve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot vérbefojtó új rezsim dicsősítésére a filmkészítők nem szerződtek le. A társadalom és a szovjet fegyverekkel fölébe rendelt politikai elit következő évtized elejéig fennálló patthelyzete alatt inkább kisrealista melodrámákat és a magyar irodalom legjobbjainak munkáiból készült adaptációkat készítettek (a passzív ellenállásnak kerek évszázaddal korábbról már voltak előzményei). A változást a nemzetközi enyhüléssel egy időben az ország polgárainak felajánlott kádárista alku hozta el.
Haza és haladás - a filmvásznon
Erre a korszakra esik a hazai film máig legtöbbre értékelt korszaka, a modernista magyar szerzői film felvirágzása ( Fábri Zoltán Jancsó Miklós és Makk Károly művészetének kiteljesedése, Gaál István, Kovács András, Szabó István, majd Kósa Ferenc és Sára Sándor pályakezdése stb.). Az Aczél György irányította kultúrpolitika fondorlatosan használta ki a kádárista hatalom nyugati/külföldi legitimációja érdekében a legjelesebb nyugati mesterekkel egyenrangú, tematikája és sűrű mondanivalói miatt pedig különösen izgalmas magyar film sikereit. Ez az aranykorszak ért véget, a rendszer javíthatóságába vetett (értelmiségi) hit tört meg a csehszlovák reform 1968-as blokkolásával és nyomában az 1970-es évek elejére az óvatos magyar gazdasági reform blokkolásával.
Egy nagyobbat ugorva az időben ejtsünk néhány szót a rendszerváltás utáni időszakról! Aminek nagyjából első évtizedében a magyar film (a dicséretes, ám kevés kivételtől eltekintve) nem vagy nagyon töredékesen volt képes a magyar közönség számára is érthetően és pláne élvezetesen megfogalmazni, hogy mi és hogyan is történt ebben az országban nagyjából az 1980-as évek második felétől kezdődően. Miközben a cikkünk témájával kapcsolatos új fejlemény is felütötte fejét - ekkoriban jelennek meg ugyanis az államilag túlfinanszírozott, a hivatalos kultúrpolitika hátszelével alaposan megtámogatott csúcsprodukciók, az ún. kurzusfilmek. Ezek talán legelsőbbike volt a fájóan silányra és illúziórombolóan képeskönyvszerűre sikeredett honfoglalás-film.
Aki a pénzt dobja, annak húzzák?
A tömegmédia befolyásoló szerepét ekkoriban felismerő jobboldali kurzus az ezredfordulón ki is használta a kurzusfilmben rejlő lehetőségeket. A korábbitól eltérően azonban ekkor minőségi alkotások készültek, amelyek méltán vállalható darabjai a magyar filmművészetnek is ( Hídember, Bánk bán, majd a 2002-es váltás után a Sorstalanság). Sőt még a popularitás és a nemzeti történelmi tematika régebben olyan természetesen összekapcsolt hagyományának felelevenítésére is láttunk ígéretesnek értékelhető kísérletet ( Sacra Corona). Félreértések elkerülésére: ezek a filmek és alkotóik egyes esetekben saját szándékuk ellenére kerültek be egy politikával és ideológiákkal meghatározott erőtérbe.
A fentebb felsorolt műveket egyetlen dolog miatt mindenképpen illendő elkülöníteni az ekkortájt készült többi alkotástól: olyan hatalmas összegekből és hatalmas propagandagépezettel a mozikba bevezetve készültek el, amikről egyszerű filmrendező még csak nem is álmodhatott. Kétségtelen tény, hogy igényes darabokról van szó - még ha a magyar film méltó rangját és a mozikba ekkor ideiglenesen visszataláló honi közönséget nem is ezeknek köszönhettük, hanem leginkább az ezredfordulós magyar új hullámnak ( Hajdu Szabolcs, Török Ferenc, Pálfi György, Mundruczó Kornél és Antal Nimród), Jancsó Miklós Kapa-Pepe ciklusának és Tarr Bélának.
A sor végén csak azért nem szólok bővebben a most bemutatott Gyurcsány-moziról, mert néhány héttel ezelőtt Unger András kollégám azt már remekül megtette. Másrészt mert az Elment az öszöd a politikai propaganda egy egészen durván nyílt, ugyanakkor fájdalmasan üres, semmitmondó és fantáziátlan megnyilvánulása. Amivel a legnagyobb baj nem az, hogy készítéséhez közpénzeket is felhasználtak, hanem hogy alkotóinak, kiagyalóinak lényegében semmi, de semmi érdemleges mondandó nem jutott eszükbe a rendszerváltás utáni magyar történelem e talán legtragikusabb időszakáról. A hazai filmgyártás szerény pénzügyi lehetőségeit ismerve ez egyúttal nagyjából azt is jelenti, hogy a téma árnyalt, esetleg a nagyközönséget is megszólító új feldolgozására nagyjából esély sincsen...
