Pedig a Quimby napjaink zenekara. Valószínűleg ezért is rendezték meg a bulit az MSH-ban, a Savaria moziban megint csak kifilézett hering utánérzésünk lett volna. De kezdjük az elején.
Az önnön fontosságában megbízva
Ha már egyszer koncertről írunk, akkor lehetünk annyira szubjektívek, hogy tudassuk, miért is kezdődött számunkra keserű szájízzel a tényleg nagyon várt este. Először is, az újságíróknak regisztráltatniuk kellett magukat az ingyenjegyre áhítozva. Ezzel még nincs is probléma, az akkreditáció teljesen elfogadott és működő dolog.
De amikor – e sorok írója már éppen a büfében áll sorban – jön a telefon, hogy a fotóst nem engedik be, mert nincs rajta a listán, akkor bizony felmegy a pumpa. A beléptetőemberrel közöljük, hogy márpedig de, ő meg azt mondja, márpedig nem. Kutatjuk a listát, tényleg nem látjuk rajta fényképészünket, igaz, erre mindössze öt másodpercet kapunk a szigorú, és láthatóan önnön fontosságában teljesen megbízó cerberussal.
Telefon, futva jő a segítség, az Agora egyik főembere. A teljesség kedvéért azért írjuk le, hogy a beléptetőember nem az Agora embere, hanem a koncertturnét szervező irodáé. Aki még azt is a képünkbe vágja, hogy náluk ez így működik.
Nos, a helyi főerő elkéri a listát, aztán gyorsan kiderül, cerberus összegyűrte a papírt, éppen az a sor nem látszik, ahol fotósunk neve van. Elnézéskérés nincs, főembernek köszönet, cerberus azt mondja, nem szabad dohányozni az MSH-ban. Ezt még értjük is, azt viszont nem, hogy akkor miért nem adnak lehetőséget az önpusztítóknak az önpusztításra. Mer nem, és csak azért is nem.
Mint a középiskolában…
Tömött sorok a két büfé előtt, ismerősünk panaszolja, hét órakor, azaz egy órával a kezdés előtt jött be, és azóta nem engedik ki rágyújtani. Messze még a kezdés, két sör után irány az output oldal, a vécében úgy érezzük magunkat, mint a középiskolában. Beszélgető, sörözgető és dohányzó társaság, akik ráadásul szégyellik is magukat – nem úgy, mint a gimnáziumban -, de mint mondják, elvonási tünetek helyett inkább a kirúgás lehetőségét választják.
Szóval, áll a füst a budiban, tömött sorok a büfék előtt. Ilyet utoljára talán a nyolcvanas években tapasztaltunk, a meghatottságtól be is párásodik szemünk. Az előzenekarként nyomuló PEET-et ki is hagyjuk, de így van ezzel a nagyérdemű nagyrésze is. Annyi kiszűrődik, hogy komolyan veszik magukat, pedig a magyarnóta zenészekhez illő ruhában, és némi aktuálpolitikai kiszólással körítve nem kellene, talán.
Aztán fél tíz magasságában végre Kiss Tibiék a színpadon. Először – és később még néhányszor – pinkfloydoznak egyet, vagyis rendesen megkomponált, de spontánnak tűnő hangeffektekkel bombázzák a színpad előtti megnőtt népsűrűséget. Az jut eszünkbe, hogy már tíz évvel ezelőtt is az egyik legjobb koncertzenekarnak tartották őket, és tényleg, ma is azok.
Mint a nagykönyvben
Sokan vannak és elegen. Megakoncert fílingünk támad, amikor – tudjátok – tíz tizenkét ember van a színpadon, és mindenki tudja a dolgát. Itt kevesebben vannak, de úgy szól, mintha. Vérprofik, de mégis lazák. A tini lányok sikítoznak, mert Kis Tibinek feláll a haja, Lívius kevésbé cinikus, a többiek meg kiszolgálják őket és a nagyérdeműt.
Jól van ez így, és az is, hogy a küzdőtéren nincsenek székek. Mellettünk 16 évesnek tűnő lány fakad spontán táncra, vigyorgunk, aranyos. Közben szól az új, Ajjajjajj címet viselő maxilemez repertoárja, de a Quimby van annyira profi, hogy közben azért belekever némi slágerkedést az elmúlt 15 évből. Jól csinálják, igazi mellbevágó, ritka koncertélmény.
Írjunk akkor a körítésről…
De azért ne legyünk ennyire pozitívak. Ha már a zenekarról nem tudunk rosszat írni, írjunk a körítésről. A vécében folyamatos a dohányzás, a büfében meg közlik, elfogyott a pálinka. Kénytelenek vagyunk whiskyt kérni, 500 forint darabja, ráadásul műanyag pohárban, a jég lehetősége nélkül. Itt kell keresni az ízlésromboló hatást, nem a koncertteremben.
Jó másfél óra élvezkedés után aztán Kiss Tibiék befejezik, hiába a közönség méltatlankodása. A fenti büfé előtt ülünk ismerősökkel, megint csak sorban állunk, amikor érkezik Agora-főember és Lívius. Közben kiderül, mégiscsak van pálinka, csak mélyebbre kell nyúlni a hűtőben.
Líviussal azért iszunk egy whiskyt, kólával, üvegpohárból. Neki lehet. Vigyorgunk egyet, aztán kiderül, Líviusnak fogalma sincs arról, merre jártak az elműt években. Semmi gond, koccintunk, nyugtázzuk, jó volt azért ez az este. Neki is, a közönségnek és a tollforgatónak is. De hogyan fogjuk kiengesztelni jogosan sértődött fotósunkat, aki húsz percet várt, hogy dolgozhasson?
