Az a jó dolog Szombathelyben, hogy nem kell különféle tudományos- fantasztikus sorozatokat néznie annak, aki egy kis időutazásra vágyik. Elég, ha elmegy a Savaria Múzeumba. Mit nekünk Flash Gordon, ha van saját bejáratú időkapszulánk? Mert ebben az épületben vagy harminc éve megállt az idő.
Kopott elegancia
A múzeum kertjén látszik az igyekezet a rendben tartásra, de a járda repedezett, a köztéri illemhely az udvaron valószínűleg nem működik, és ha még működne, akkor sem biztos, hogy bárki tudná használni, a lejárat oldalfalaiból ugyanis több ecetfa kandikál kifelé, eltorlaszolva a bejáratot. Az egyik padon egy hajléktalan szunyókál békésen az árnyékban, még tovább erősítve a melankólikus hangulatot.
Az egykor grandiózus épület még mindig impozáns, de a festés már nagyon sok helyen hámlik, és meglehetősen patinás hangulatot ad a múzeumnak. Az előtér visszhangos, de valahogyan kevésbé hűvös, mint reméltem a rekkenő nyári melegben. A régi épületekre jellemző vastag falak állnak itt is, csak valahogy nem a hőséget tartják kint, hanem a levegőt. A portás nagyon segítőkész, rögtön szól az egyik muzeológusnak, úgyhogy a belépő mellé tárlatvezetést is kapok.
Valamikor biztos menő volt
Nos, a tárlatról inkább jobb keveset vagy semmit sem mondani, ugyanis szinte műtárgyra pontosan megegyezik azzal, amivel a múzeum anno megnyitott. Ez akkoriban bizonyára rendkívül korszerűnek számított, de most már őszintén, hát, mondjuk ki: gáz. A geográfiai mintázatokat kiadó padló csak arra jó, hogy az emberek orra bukjanak benne, a tárolók fölött kifakult feliratok figyelnek, helyenként hiányoznak a betűk, a szőnyeg néhol szinte átlátszóra kopott. Az interaktivitást termenként egy monitor képviseli, amit ha nem nyomkodunk elég gyorsan, nem csinál semmit.
Az új, időszaki kiállítás, ami egy római katona életét mutatja be, szintén elég furán van összerakva. A terem levegőtlen, és itt már komolyan melegem is volt, szerencsére azért még nem kezdtem szédelegni, elég rosszul vette volna ki magát, ha beleájulok az egyik tárolóba. A bemutatott történet szöveges részét nagy álló falapokra nyomtatták, ezek paraván-szerűen vannak felállítva a terem szélén. Az üvegtárolók a gyakran felbecsülhetetlen értékű kincsekkel a terem közepén állnak random elszórva. A világítás is rémes: csak felülről jön a fény, a tárolók külön egyáltalán nincsenek kivilágítva.
Pozitív csalódás
Az egyetlen dolog, amiben a Savaria Múzeum felülteljesít, az az idegenvezetés. Az itt dolgozók lelkesek és eltökéltek, az idegenvezetőmön is látszik, hogy nagyon ért a szakmájához, sőt. Gond nélkül végigkalauzol az egész kiállításon, minden kérdésemre válaszol, informatív és segítőkész. Látszik rajta, hogy szereti a munkáját, és szívesen csinálja. Miközben a kongó termekben vezetett keresztül, elmondta, hogy nyáron főként gyerekcsoportok látogatják a múzeumot, van hogy egyszerre akár több százan. Összesen két múzeumi dolgozó jut rájuk.
A pénzhiány szinte ordít az egész múzeumból, a kiállítási tárgyakból, a légkondicionálás hiányából, a tárlat változatlanságából. Annyi, de annyi lehetőség marad kiaknázatlanul ebben a múzeumban, a gyűjteményben, az alkalmazottakban. Szomorú, és nagyon sajnálatos, hogy nem kapják meg a változtatásokhoz, javításhoz, az interaktívabb működéshez szükséges támogatást. Szombathely annak idején épített egy múzeumot: kár, hogy azóta feléje se néz.
Mintha hirtelen visszatértem volna a 21. századba, mikor ismét kilépek a friss levegőre. A padon ülő hajléktalanhoz közben csatlakozott egy barátja is, éppen egy kannás boron osztoznak bajtársiasan.
