A Kőszegi-hegység oldalába kell mennünk majdnem úttalan utakon, hogy az ott szinte remeteségben élő Zsoldos Báró Zoltánt, hivatalos papírok alapján nyugdíjas hegedű- és gitártanárt, a valóságban legendás blues-zenészt megtaláljuk a késő téli, kora tavaszi szélben.
Mindez azért is meglepő, mert utoljára még Harasztifaluban találkoztunk, ott hoztuk rendbe a parasztházat, és már az is visszahúzódásról tanúskodott, ez a hegyi lak azonban még inkább kívül esik a világon.
Akinek olyan szerencséje volt, mint nekem, hogy szűkebb összejöveteleken – nevezhetjük akár házibulinak is – hallhatta zenélni Bárót, soha nem feledi, ahogyan valószínűleg azok sem, akik színpadon látták, akár gitárral, akár hegedűvel vagy bármilyen más zeneszerszámmal. Viszont az idő múlik, és ezért kezdjük a közepén.
Induljunk el onnan – aztán majd visszatérünk pályád elejére is -, amikor kétszer is John Mayall előzenekaraként játszhattál, illetve játszhattatok.
Boldog idők, ez 1987-ben, illetve 1993-ban volt. Az első ráadásul egy országos turné.
Ez még ma is nagy dolognak tűnik, pláne akkor, tehát adódik a kérdés, mégis, hogy jött össze?
Én voltam az első a megyében, aki blues-t játszott. Akkor a ’képzőben (a szombathelyi tanárképző, a szerk.) havonta buli volt, s abban az időben alakult a Natural Blues Band nevű csapatom, amivel Ausztriában csináltunk kazettát és CD-t, és terjedni kezdett a zenénk. Ismertek. ’87-ben az egyik tag albérletében ültünk itt, Szombathelyen a Juhász Gyula utcában, ami olyan volt, mint egy albérlet, ágy, asztal, szőnyeg, kampec dolores, tudod.
El tudom képzelni.
Ott próbáltunk. Mindegy, de akkor arról volt szó, hogy Mayall országos turné keretében jön Szombathelyre is, ki legyen előtte, hát a Báró. Rosszul is esett volna, ha másnak szólnak, mert nem is volt akkor még blues itt. Utánam jöttek a többiek. Most már mindenki blues-t játszik, de csak a neve az, valójában nagyon nem mindegy a zene. No de, vissza Mayallhoz, az albérletben beszereltünk, és mondták nekünk, jön egy menedzser meghallgatni minket. Jöttek. Hófehér öltöny és Mercedes, a fukszok rajtuk, mi meg ültünk ott vasi csávók, bejöttek, és mondták, na fiúk, játsszatok valamit.
Elkezdtük. De egy számot sem kellett lenyomni, közölték, ti vagytok a Mayall országos turné előzenekara, egy hónap múlva legyetek Pécsen ekkor és ekkor a színpadon, megkapjátok az első hidat, reflektorokat meg minden. És akkor egy tragacs Barkas-szal lementünk, onnan egyből Debrecenbe. Ott baromi nagy buli volt, Debrecenből áthúztunk Szombathelyre, de ekkor az öreg és a gitárosai már jól ismertek minket. No most, amikor vége volt a szombathelyi koncertnek, odahívott magához Mayall, és azt mondta nekem „you are very good guitar player”. Akkorát hajoltam, mint a Clapton a BB King előtt. Én tudtam, hogy tudok gitározni, el is ismerték, de, ha a John Mayall mondja, akkor mindenki fogja be. Ezt mondta nekem ő, aki egy színpadon állt Hendrixszel, John Lennonnal.
Előtte álmom volt, hogy egyszer élőben lássam, most meg én vagyok az előzenekara. Utána viszont az is elhangzott, hogy mi vagyunk az európai turné legjobb előzenekara. Állítólag Jugoszláviában kitettek a blues királya elé egy kislányt, aki énekelt, hogy susányragice, vagy valami ilyesmit, gondolhatod, hogy kivolt ettől az öreg. ’93-ban újra szóltak, Zolikám, megint jön a Mayall, kéne jönni újra. Mentünk. Akkor még emberformám volt, bőrdzseki, hatalmas rőzse, haladtunk a hippik között, nyár volt, hatalmas meleg, ott fetrengtek, és mondták, ott jön a Báró a Mayallal, magam se akartam elhinni. Akkor azt gondoltam, hol van a sajtó, hol a fél világ, a kamerák, szerződés, de nem volt semmi. De azért sok helyre hívtak minket.
Lépjünk egyet vissza az időben. Játszottál a Capella Savariában, a szombathelyi szimfonikusoknál, ami nem egy blues-os előélet, de valahogyan oda kellett kerülni. Hogyan, hol, mit tanultál, és mi volt az első hangszer, amit a kezedbe fogtál?
Drága jó édesanyám beíratott engem zeneiskolába, ő egyébként nagyon jó énekes volt, de abbahagyta. Sajnálta később, de mondta, hogy na, majd a fia. Ötéves koromban beírattak tehát zongorára, de Knébel Márta néni mondta, jó ennek a gyereknek a hallása, inkább hegedüljön, mert ott intonálni kell. Máig is örülök, hogy ezt tanultam végül. Kijártam a zeneiskolát meg a továbbképzőt, aztán magyar és ének-zene tanárként diplomáztam.
Gyorsan átugrottunk itt pár munkás évet.
Munka, az volt. Egy hangszer megtanulása, amit a maiak nem nagyon tudnak, rengeteg gyakorlást igényel. Egy hangszerrel öt év után jó kezdő vagy, tíz év után felléphetsz, a hegedűvel pedig tíz év után leszel jó kezdő. A hegedű a legnehezebb hangszer a klasszikusok között – a többit nem leszólva -, mert a hárfa meg milyen, előtte hat évig kell zongorázni, hogy el tudj kezdeni hárfázni. A szitárról nem is beszélve, hogy azon megtanulj, ahhoz húsz reinkarnáció kell. Gyakoroltam tehát bőszen, a lényeg viszont, hogy akkoriban kötelező volt járni növendékzenekarba zenélni, ott az ember rutint szerzett. Szerencsémre a növendékzenekar először fél-, majd teljes profi lett, és ott az ember megtanulhatta a szakmát igazából.
Itt már a szombathelyi szimfonikus zenekarnál járunk.
Ott. Velük végigjátszottam Beethoven összes szimfóniáját második hegedűn, meg elsőn. Sokszor meghajoltam a Petropolitenben, Petró János után hívtuk így ( a szombathelyi Bartók Terem, a szerk.). De akkoriban délelőtt bejártam a szimfonikus zenekarba kilenctől délig, minden nap háromórás próba, de nem akartam a koncertterem mesterséges világításában megvakulni.
Megvakulás ellen pedig jó a Capella Savaria?
Ekkor jött a Capella Savaria, az igaz. Ez ekkor alakult, hat lemezt csináltam velük három év alatt, nagyon profi csapat volt, ott a levegőt is egyszerre vettük. Barokk hangszereken játszottunk, ritka volt, keresett és jól megfizették. Egy dolgod volt, hogy éjjel-nappal gyakoroljál. Három évig bírtam, de kimerültem. Ez lett az életem, délelőtt gyakorlás, délután a zeneiskola, ahol este hatig, hétig tanítottam, otthon meg a maszek tanítvány, mert mindenki a Bárónál akart tanulni. Ehhez jöttek hétvégenként a blues, szerelés, pakolás, az út, a koncert. Az egész országban. Itt kezdtem el fáradni kicsit, és onnantól a blues mellett csak tanítottam. Körmenden azt mondták, tessék, itt van, ez lesz a termed, mert aki akkor a Capella Savariában játszott, attól nem sokat kérdeztek.
Viszont máig nem tudom, egyáltalán hány hangszeren játszol.
A hegedűt tanultam, ezen felsőbb szinten játszottam, vagy játszom.
Házibulin szájharmonikáztál, gitároztál, lanton játszottál. Hegedülni nem hallottalak.
Van még a mandolin.
Szitár.
A szitárt csak meg tudom szólaltatni nagy alázattal. De dobrózok, ezt is elég jól megtanultam.
Vegyük sorra azért.
Hegedű, mandolin, gitár, bendzsó, szájharmonika, koboz, dobro. Mondjuk így. Különböző szinteken, de ezeken biztonsággal játszom.
Az egy dolog, hogy az ember benne van az úgynevezett komolyzene világában, de kell egy pont az életben, amikor a blues megfertőzi, ez nálad hogyan történt? Elindultál egy teljesen másik világ felé, és nem lettél öltönyös, csokornyakkendős zenész.
Ültem így is elég sokat a koncerttermekben. Például Yehudi Menuhin keze alatt is játszottam egyszer Grazban. Egy nemzetközi ifjúsági zenekarban, a mesterrel, aki előtt meghajolt az egész világ. Mondták akkor, hogy próba után a színpadról ne balra, hanem jobbra menjünk ki, arra a folyosóra nem lehet, mert ott a Menuhin jógázik és fejen áll. Nem tudtuk elképzelni, hogy az a manus, aki előtt mindenki a szőnyeg alatt közlekedett, ott tornázgat. De igazi úriember volt, senki nem fikázott, az igazi nagy művészek ilyenek, kijavítják a hibát. Az öregnek olyan hallása volt, hogy csak rámutatott valakire, hogy hangolja be a „D” húrját.
De még mindig nem tudom, honnan jött a blues. Rádió, bakelit, vagy kóbor áramok.
Ifjúságunkban – neked is - beatkorszak volt. Mindenki azt énekelte, hogy silavjújeje, mindenhol ez szólt a rádióban. A tévében nem, ott a Kékes tévében a kapásnövények termesztéséről voltak műsorok. Volt nekünk ilyen „világvevő” rádiónk, ilyen nagyképűen, és ott meghallottam a Felkelő nap házát. Végem volt. A felkelő nap házát mindenkinek ismernie kell, ez az általános műveltséghez hozzá tartozik. Aki életében ezt a zenét nem hallotta, annak a lelke alszik. A zene a legnagyobb művészet, isten adománya. Vannak a képzőművészetek, de, ha egy szobor elkészül, akkor az kész van.
A zene folyamatosan változik, így születtem én is. Például, amikor meghallottam a Szörényi Még fáj minden csók című számát, ami elég egyszerű, de mégis blues - most is előttem van a szoba, néztük a Ki Mit Tud-ot, ültünk így ott, hallgattuk a Szörényit, akin voltaképp az egész ország röhögött -, de mondtam ott a szobában, hogy anyu, erről az emberről még nagyon sokat fogunk hallani. És így lett.
Mindegy, akkoriban az Ötórai teában A felkelő nap háza mindig szólt, megnéztem, hányadik szám, és fonetikusan tanultam a szöveget. Utána egy gitáron megmutatták nekem az f dúrt, én nem tudtam, mit fogok, de tanultam zenét, és összeállt, a fejemben. Egy akkordot mutattak meg, és ebből fölépítve megtanultam gitározni. Bár egyszerűnek hangzik, de nem volt az.
Viszont ért téged egy Jimi Hendrixnek nevezett embertől is benyomás vagy inkább élmény.
Mindjárt odaérek, még nem tartunk ott, mert előbb még Rolling Stones számokat tanultam, de aztán ezt is még mindig kevésnek éreztem. És most a Hendrix: az egyik osztálytársamnak volt valami kapcsolata nyugaton. Hogy milyen, nem tudom, mert akkor egy zacskó Negrót nem lehetett kiküldeni, nem, hogy valamit behozni, de neki valahogyan küldtek lemezeket. Egyszer kapott Hendrixet. Amikor meghallottam először, leizzadtam. Mondom, ilyen nem létezik, de vele együtt jött akkor a Cream, és ez lett az én stílusom. Ugyanis, mielőtt valaki nekiáll Hendrixet játszani, gondolja meg, hogy ért-e a lantok pöngetéséhez. Én már húsz évvel ezelőtt abbahagytam, mert nem égetem magam. Egy dolog lejátszani valamit, de Hendrix csak egy van, utánozhatatlan, és én méltatlannak tartottam magam arra, hogy őt játsszam. A Creambe viszont belebolondultam, és állandó gyakorlás után le is tudtam játszani. Kilencven százalékban tudtam Clapton fogásait, és most már látom is, hogy tudom, mert vannak dvd-k. Hendrixben azonban kidühöngtem magam. Tőle, ha az ember eljátszik három számot, akkor repülősót kell hozni, meg az oxigénpalackot, mert az nagyon sűrű. És így érünk el lassan a Natural Blues Bandhez, ahonnan indultunk a beszélgetés elején. Ez a formáció nagyon ment, jöttek az emberek rá, mint a népvándorlás, főleg Mayall után.
Most viszont itt ücsörögsz a hegyen, mint egy remete. Járkálsz le zenélni?
Hogyne, a Laposba, aminek már nem lapos a neve, játszogatunk. Meg Ausztriában játszogattam egyedül akusztikus gitáron.
Egyet mondj azért el. Ha jól tudom, annak idején Charlie hívott játszani.
Nem, a Bill.
Menned kellett volna, de te maradtál.
Maradtam.
Miért?
Sokat kínlódtam ezzel. A Natural Blues Band nagyon ment, Ausztriában megállítottak az utcán, és akkor úgy tűnt, ezt kellene folytatni, a többiek viszont mind beszartak - magyarul mondva. Én azt gondoltam, hogy a tehetség majd győzedelmeskedik, de nem, így viszont a többieknek lett igazuk, de igazából én ennek örülök is.
És itt a kérdés megint, miért nem mentél el, amikor hívtak.
Azért, mert a Bill számait hallgatni szerettem, de játszani nem. Az nekem túl erős, illetve nem az igazi mindig ugyanazt játszani. A vegyesfelvágott a jó. A Bill zenéje nagyon erőteljes, de én azt nem akartam kiszolgálni, ráadásul én szeretem a hazámat, különösen a szülővárosomat, Szombathelyt. Nekem itt jó, ide kötöttek a haverok. A régi emberekkel volt jó, és ma is jó játszani, itt úgy tudom magamat adni, és elszállni gondolatban egy improvizációban, hogy nem kell hátra néznem. Ez pedig nagyon lényeges. Mert mit viszel magaddal, ha majd, lehunyod a szemedet, a hófehér Mercedest? A BMW-t, vagy mit?
Sok mindent, a tanítás örömét. Egyáltalán hány gyereket, embert tanítottál zenélni vagy zenére?
Akiről tudok, hogy vitte valamire, a Misike a Tátrai Bandben ( Gotthárd Mihály, a szerk.), a Horváth Robi a Liszt Ferenc Kamarazenekarban, a Horváth Tibi, aki hivatásos prímás lett. Nem tudom, hogy a többiek hová keveredtek, mert azok, akiket gyereként tanítottam, ma már gyerekes anyák. Volt egy Izabella nevű kislány, az első tanítványom. Rá azért emlékszem, mert amikor Körmenden bejött a terembe, szépen letette a hegedűjét, kicsomagolta, összehajtogatta a sálját, és kicsit meghajolva várta az első órát, hogy mit tanulhat. Nekem ezek számítanak. A tudás számít, ami kilencven százalékban gyakorlás, tíz százalékban tehetség. Én is egész életemben gyakoroltam, még most is. Amit elértem, az elég sokrétű. Zenéltem, alkottam is zenét, sok embernek szereztem a zenével örömet, és senkivel nem cserélnék. Köszönet érte drága jó szüleimnek, a jóistennek, és a páromnak, Blankának. Így jó minden, ahogy van: mert a zene megvidámít, megríkat, ahogyan a bölcs indiaiak mondták, a XXI. század gyógyszere a zene lesz. Itt a hegyen sokszor beengedem a déli harangszót, ami sejtépítő hatású. Ahogyan a szitáré is.
Tudod, mit feledtünk el, amit senki nem tud? Hogyan lettél a legendás Báró. Honnan a név?
A hőskorban valami miatt a fekete garbó volt a divat, huszonnyolc forint volt egy fekete garbó, tehát mindenki abban járt. Viszont nekem a fehér tetszett nagyon, mert az egyik kedvenc zenekar abban játszott. Így hát drága jó anyám vett nekem egy fehér garbót, s ahogy meglátta a banda, az első szó ez volt, mit báróskodsz itt. És rajtam maradt. Örülök neki, mert egy idő után csak azt mondták megyünk Zsoldos Báró bulira, és innen is úgy tűnik: valamit csak csináltam nem?
Névjegy
Zsoldos Báró Zoltán Szombathelyen született 1948-ban, hegedűt és gitárt tanult, Szombathelyen, Kőszegen és Körmenden tanított, a szombathelyi szimfonikus zenekar, később a Capella Savaria zenésze, a Mistral, Dens, Osiris, Konvoj B. B., Kung Fu, Blueshenger, Natural Blues Band alapítója vagy tagja, bevallása szerint több hangszeren (hegedű, mandolin, gitár, bendzsó, szájharmonika, koboz, dobro) játszik megbízhatóan, tanítványokat már nem, fellépéseket azonban még mindig vállal mostani zenekarával, a Blues Steppel.
