Esőben, szélben, szikrázó napsütésben lobog a székely zászló a Söptei úti takaros családi házon. Alatta a székely címer és a faragott bejárati ajtó. 2005 óta él itt a székelyföldi Csizmadia házaspár. A férj marosvásárhelyi, a feleség csíksomlyói születésű. Erősen őrzik identitásukat, az anyaországban is folyamatosan nyomon követik, mi történik szülőföldjükön.
Az előkerült útlevél
Mi még az elsők között, 1976-ban települtünk át Erdélyből Magyarországra. Ez a román hatóságoknak meglehetősen új volt, nehezen tudtak mit kezdeni vele. A kemény Ceausescu-érában persze hazaárulóként voltunk megpecsételve, és mindent elkövettek azért, hogy elálljunk szándékunktól. Állandó megfigyelés alatt tartottak bennünket, lehallgatták a telefonunkat
- meséli Csizmadiáné Zakariás Ibolya, akit Bicinek becéznek.
Hogyan történt egy ilyen áttelepülés?
Először is a magyar rendőrségtől kellett beszerezni egy befogadó nyilatkozatot, amely természetesen a magyarországi rokonságra épült. Majd ezzel kezdhettünk el intézkedni marosvásárhelyi lakóhelyünkön. 1974 nyarán kaptuk meg a nyilatkozatot, de a román hatóságokhoz történő kérelem benyújtásához csak az év végén, egy ismerős révén sikerült megfelelő űrlapot beszereznünk. Sok-sok engedélyre volt szükségünk, s persze a szándékunkat mindig meg is kellett indokolnunk. Még a munkahelyem is megakadályozhatta volna az áttelepülésünket.
Aztán azt is elmondja, hogy 1976 februárjának végén kaptak egy telefonhívást a helyi rendőrségtől, miszerint mehetnek a konzuli útlevelükért. Nagy örömmel érte is mentek, de az illetékes azzal fogadta őket, hogy tévedés történt, még sincs útlevél. Gyanították, hogy kegyetlen tréfát űznek velük, ezért amikor leértek a rendőrség udvarára, úgy döntöttek, hogy visszamennek tisztázni a helyzetet. S, láss csodát, amikor visszaértek, már előkerült az a fránya útlevél.
Ha akkor nem mennek vissza, a román hatóságok arra hivatkoztak volna, hogy nem akarták átvenni. Amúgy az egyszerű polgárokkal akkor is jól megvoltak. A munkahelyen úgy tisztelték egymást, hogy a magyar románul beszélt a románnal, míg a román magyarul a magyarral. Volt időszak, amikor természetes volt, hogy az egy utcában lakó szász, zsidó, román és magyar egyöntetűen magyarul beszél.
Cukorvásárlás útlevéllel
Nagy volt a látszatszegénység Romániában, pedig bőven volt pénzük az embereknek, mert egyszerűen nem tudták elkölteni, nem volt mit venniük. Mikor áttelepültünk Nyíregyházára a rokonokhoz, én 34 éves voltam, a férjem 43, a fiúnk pedig mindössze 6 és fél. Ő lényegében Magyarországon nőtt fel. Innen láttuk el a Romániában maradt családtagjainkat. Amikor Romániában vettünk egy kiló cukrot a szüleinknek, ezt a románok bejegyezték az útlevelünkbe. 1984-ben lemondtunk a román állampolgárságról, és megkaptuk a magyart, ekkor már Székelyföldön is sokkal felszabadultabban éreztük magunkat. Attila szülei Székelyföldön haltak meg, de az én szüleimet sikerült áthozni Magyarországra.
A házaspár érdekességként elmondja, hogy olyan élelmiszereket is vettek Magyarországon, ami Romániában kuriózumnak számított. Egyszer még a vámos szeme is tágra nyílt, amikor a hűtőtáskában egy egész, kerek trappista sajtot pillantott meg. Sajt? – kérdezte hitetlenkedve.
Hogyan kerültek Szombathelyre?
A fiúnk jogot végzett, a munkája révén került ide, majd ide is nősült. Mi 2005-ben követtük, akkor vettük ezt a családi házat. Mi is tapasztalatuk az ország keleti és nyugati része közötti különbségeket, de nem mindenben jobb a nyugati.
Nyíregyházán például mozgalmasabb, szélesebb körű volt a művészeti élet, nagyobb megbecsülésnek örvendtek a művészek. Csizmadia Attila – aki fa- és linómetsző, grafikusművész – ehhez jóváhagyólag bólint.Ne jegyeztesd meg magadat!
Amikor itt a kaput megcsináltam, gratuláltak, le is akarták fényképezni
– mondja a családfő.Aztán kitettük a székely zászlót, s bizony elég meglepő volt, hogy magyart a házakon akkor még nemigen láttunk. Azóta már több családi házon lobog az utcában ünnepnapokon a nemzeti színű zászló, amelyet mi is kiteszünk a magyar nemzeti ünnepeken. Egyszer valaki figyelmeztetett, amikor a magyar zászlót tettük ki: Ne jegyeztesd meg magadat! Értetlenül álltam a megjegyzés előtt, s ekkor egy kicsit meg is ijedtünk.
Eredetileg nem ezt a székely zászlót akartuk kitenni, de a Székely Nemzeti Tanács hivatalosan ezt fogadja el
– veszi át a szót a feleség.Tudja, valahogy úgy vagyunk vele, hogy amikor visszamegyünk Székelyföldre, akkor lényegében hazamegyünk, de amikor visszaindulunk, akkor is haza tartunk
- vallja be a furcsa, de érthető érzelmi állapotukat a háziasszony. Majd még elmondja, hogy az itteni magyarok nem tudják, milyen érzés kisebbségben őrizni a magyarságot, s ez rendkívül felerősíti a nemzeti tudatot.Erdélyben szebben és helyesebben beszélik a magyar nyelvet, mint az anyaországban. Nincsenek rövidítések, idegen szavak a beszédben, amit csak lehet magyarul fogalmaznak meg. A kinti magyarságtudatra jó példa az édesapja, akinek legfőbb vágya azt volt, hogy Magyarországon, magyar állampolgárként haljon meg, s ez hál’ Isten meg is valósult.
Nem is tudják elképzelni, sokaknak milyen sokat jelent a kettős állampolgárság, ami erősíti a magyar nemzethez tartozásukat. Ami pedig a fiatal generációt illeti, náluk sajnos a lét határozza meg a tudatot, az anyagi javak háttérbe szorítják a nemzeti hovatartozás érzését, a megfelelő történelemszemléletet. Persze ez sem általános.
Kifaragott verssorok
Mennyire tudják nyomon követni a Székelyföldön történteket?
A Duna Televízió és az internet hozzásegít bennünket, hogy naprakészek legyünk. Természetesen nagyon szorítunk a székelyeknek az autonómia elnyeréséért, ha ott élnénk, bizonyára mi is részt vennénk a demonstráción. Néhány évvel ezelőtt éppen Marosvásárhelyen volt valamilyen megmozdulás, akkor éppen ott tartózkodtunk, s mi is részt vettünk rajta. Amikor a hetvenes években eljöttünk a szülőföldünkről, álmodni sem mertük volna, hogy valaha az autonómiáért lehet harcolni. Ha nem sikerül, az óriási csalódás lesz a székelyeknek. Igen nagy változások történtek, óriási a fejlődés Romániában, Erdélyben is. Mit élhettek át az emberek, amikor a semmiből hirtelen minden lett, amikor már büntetlenül véleményt lehetett nyilvánítani. A nélkülözést felváltotta a viszonylagos jólét. Az erdélyi magyarok nemigen panaszkodnak, a szülőföldjükön szeretnének jól és szabadon élni.
A szépen berendezett szobából kifelé jövet feltűnik egy, a történelmi Magyarországot ábrázoló emléktárgy és egy kis nemzeti színű zászló is. Megakad a tekintetem a falon egy nagy címeren. Ez állítólag a családi ősök címere volt. Kikukkantunk a kertbe, ahol ugyancsak nemzeti jelképek vannak elhelyezve. A szobákba vezető lépcsősor és a bejárati folyosó pedig egész kis galéria Csizmadia Attila alkotásaiból. A lépcsőkkel szemben egy Wass Albert portré, alatta az „Üzenet haza” című költeményének fába faragott verssorai, mellette egy kis kopjafa, amiket a művész házigazda készített. S, még egy tekintélyt parancsoló magyar címer is feltűnik a bejárati ajtó közelében.
Wass Albertet nagy becsben tartom, aki erdőben írta ezt a versét, ezért gondoltam, hogy kifaragom a sorokat. Mivel a versben az áll, hogy a kő marad, alul elhelyeztem egy nagy követ is.
Majd kissé keserűen jegyzi meg a művész, hogy egyik grafikájának – amely Petőfi Sándorhoz kötődik - sarkába egy nemzeti színű csíkot is tett. Valaki megkérdezte tőle:minek kell magyarkodnod?
Amikor búcsúzásnál nézem a kapuban álló házaspárt, akaratlanul is József Attila „Hazám” című versének sorai jutnak az eszembe:…édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!
