Szétdarabolt világunkban végül úgyis a vers lesz az utolsó tombolás

Öt kortárs Vas megyei költőt kértünk fel, hogy küldje el nekünk egy-egy versét, s így egy lírai csokorral ünnepelhetjük a költészet napját.

Létezik egy másik világ, ami maga mögött hagyja az irodalomórák kínos feszengéseit, amikor a tanár a tantervben leírtak alapján próbál valamit belemagyarázni egy-egy versbe. De a költészet pont nem erről szól, hanem a gondolatok szabadságáról. De, hogy pontosan mi a vers, azt talán Latinovits Zoltán fogalmazta meg a legjobban:

A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.

- Latinovits Zoltán

Ezek után következzenek a költők: Sinkó Adrienn, Devecsery László, Tóthárpád Ferenc, Pődör György és Nagy Róbert.

ÁGNES ASSZONY GASZTROBALLADÁJA

(Arany János emlékére)

Ágnes asszony konyhájában meggyes pitéjét posztolja,
piros meggyét, bio-meggyét kis kosárba kupacolja.
Ó, három követőm, ne hagyj el!

Ide-oda rakosgatja, jobb a fény a konyhapulton...
Meglesz a tökéletes kép, csak a gyerek felsír folyton.
Ó, kilenc követőm, ne hagyj el!

„Megéheztél, kicsi kincsem? Kapsz majd sütit, csak fél óra...”
És a kislányt maga elé köti csatos hordozóba.
Ó, tizenegy követőm, ne hagyj el!

Teljes kiőrlésű lisztjét felpúpozza fadeszkára.
Csöpp kezecskék beletúrnak, szórják földre, tömik szájba.
Ó, tizenöt követőm, ne hagyj el!

„Jaj, mit csinálsz? Elrontottad! Fotózhatja anya újra!”
S mérgében a szelfibottal rákoppint a pici ujjra.
Ó, huszonegy követőm, ne hagyj el!

Ágnes asszony konyhájában meggyes pitéjét posztolja,
vérvörös már körömágya, ahogy gyümölcsét magozza.
Ó, huszonöt követőm, ne hagyj el!

Gyúrja, sodorja a tésztát, jobbról-balról megpofozza,
asztalra mászó porontyát minduntalan félretolja.
Ó, harminc követőm, ne hagyj el!

„Nem bírsz várni, haszontalan? Tessék, egyél pár szem meggyet.”
Leülteti a kisszékre, kezébe ad egyet-egyet.
Ó, negyven követőm, ne hagyj el!

A kisleány majszolgatja, piroslik már haja, lába,
végül beletörli kezét fodros fehér ruhájába.
Ó, ötven követőm, ne hagyj el!

Ágnes asszony a tésztáját nagy tepsibe teregeti,
rászórja a meggyet, morzsát, és kedvtelve nézegeti.
Ó, hatvan követőm, ne hagyj el!

Következik a teteje: papírvékony – csak így szabad.
Igazgatja, húzogatja – jaj, a közepén elszakad!
Ó, hetven követőm, ne hagyj el!

„Jaj, nem lehet! Lyukas pitém böki majd a világ szemét!”
Összegyűri az anyagot, lesz belőle szerves szemét.
Ó, nyolcvan követőm, ne hagyj el!

Újragyúrja, úgy a biztos, kicsit több vajat tesz bele.
Lisztfelhőn át feltűnik a fal: meggyszín mintával tele.
Ó, százhúsz követőm, ne hagyj el!

Apró ujjlenyomatokból napocska, kerítés, virág,
Ágnes szeme szikrákat szór, tésztatetőre lyukat vág.
Ó, kétszáz követőm, ne hagyj el!

„Jaj, mit adjak a kezedbe, hogy végre már dolgozni hagyj?!
Tessék, játssz a kulcscsomóval, türelmetlen, hisztis varangy!”
Ó, négyszáz követőm, ne hagyj el!

Kezdi megint, harmadszor is, tizedszer is, gyúrja, nyújtja.
A tökéletest akarja, akkor is, ha ez az útja.
Ó, ötszáz követőm, ne hagyj el!

Ágnes asszony konyhájában állnak már a tésztahegyek.
Nem hall csengőt, gyereksírást, szeme előtt csak az lebeg:
Ó, hatszáz követőm, ne hagyj el!

Végül, ahogy hótakaró fedi el a földrögöket,
úgy terül tészta a meggyre, ígér édes kommenteket.
Ó, hétszáz követőm, ne hagyj el!

Ágnes asszony gasztroblogja füstöl már a fórumzajtól,
ahogy a sok pitetészta minden földrészen elrajtol.
Ó, nyolcszáz követőm, ne hagyj el!

„Azt írom inkább főcímnek: lányom kedvenc süteménye!
Tényleg...túl nagy a csend... hol van anya kicsi szemefénye?”
Ó, ezer követőm, ne hagyj el!

Olyan távoli a hangja...csak nem az erkélyre ment ki?
Ott van...! És az ajtó zárva. Nála a kulcs...Jaj, ki menti?
Ó, irgalom atyja, ne hagyj el!

/Sinkó Adrienn/


FÖLDKOROK

Eléd dobja csillagait a Hold;
kezembe veszem fényeik.
Ahogy a földkorok
hajolnak egymásra,
úgy válok lassan
eggyé veled
az elmúlásban,,
az éteri csendben,
múltban és jelenben,


a végtelenben.

/Devecsery László/


AKÁR

Ki verset ír, ölhetne is akár, 1
Ha megmártja, s beplántálja szavát
Mások agyába. Még ha gyáva is,
Félni lehet tőle, hiszen hamis

Akár a kép, amit papírra vet!
S te boldogan vetsz cigánykereket:
„De jó, hogy érthető e költemény...
Így nem bódít el csalfa, vak remény!

Ám akár-

ki verset ír, lehet áldó barát!
Betűje ostya, s mindenik sorát,
Ha kell – ha nem –, kiosztja, és talán
Sebet is ejt, de nem máson: magán!

Ki verset ír, nem számolja soha,
Meddig várat a várva várt csoda,
S az iGAZSÁG vajon milyen közel:
Szótagolva – önmaga pusztul el.

/ Tóthárpád Ferenc/
1 Jónás Tamás Hallgatás helyett c. versének egyik sora.


KÖLTÉSZET NAPJÁRA

(Apokrif tanács JA-tól)

- Ha verset írsz, ne csak magadnak
rójad a sorát, ha magyar vagy!
Érezd át, másnak ez mit jelent,
hidd a múltad, jövőd és jelent.
Aki mindig mindenben jobbít,
nem csupán szajkózza, hogy jobb itt.
Ha kell, nem csak lapít, szólni mer,
meggyőzni sem lehet semmivel.

- Ha verset írsz, úgy írd, hogy fájjon
neked is, s akit ver majd szájon!
Minden másképp van, mint kellene,
nincsen a nyomornak kelleme.
Ígéret hamisan csillog ott,
hol titkon kaptál már billogot.
Hiába hitted, minden más lesz,
sok plakáton hamis a vátesz.

- Ha verset írsz, úgy írd, tudd, kinek.
Ne bánts szenvedőt, ne dúlj hitet,
de hadd vágjon romlott lelkekbe,
mint orvos kezében a penge,
hol a szem éles, az agy hideg,
nem sérül meg az érző ideg,
s mintha Isten szeme figyelne
pentaled fény mögül kikelve.

- Ha verset írsz, a béred semmi,
tudd, mit jelent költőnek lenni.
Nemcsak otthon, hova térsz haza,
őseid úgy hívták: szép haza.
Tanulj vad folyón hidat verni,

és azon végül át is menni.
Ne mentéd, szíved legyen magyar,
hamisságra rájönnek hamar.
- Ha verset írsz, már nem hibázhatsz,
és érzelmekkel sem cicázhatsz.
Rodostódban is veled Zágon,
s édes nénéd szülői ágon.
Tiéd ez a szélfútta otthon,
s mit anyanyelven beléd oltott.
Folyóban érted hallgat a mély,
ne légy árral úszó dinnyehéj!

/Pődör György/


BARIKÁD

Mondd, mi az élet? Szemedben
egyszerre látom univerzumunk
tündöklését és bukását, mégsem
értem a választ, mit a mosolyodba
rejtettél.

Gyújts bennem világot! Elég,
ha a ruháinktól megszabadulva
jutunk el a fürdőszobáig? Vagy
kell még hozzá némi forró víz?
Valami, amit még felveszel?

Ötezer éve próbáljuk már jól
csinálni, de mindig olyan lesz,
amilyen lenni szokott; Te meg
úgy játszol velem, mint fekete
lyuk a pulzárral.

Úgy tapad tested a lelkemhez,
hogy eseményhorizonton ragadt
molekulának érzem magam csupán,
kívülről csak egy villanás, belülről
több évszázadnyi szenvedés és magány.

/Nagy Róbert/


Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Kultúra