Jó napot kívánok, Szigethíradónk egy év elteltével ismét jelentkezik, de most már a nulladik napról. Jelentkezhetett volna egy nappal korábban is, de miután e sorok írója hétfőn karszalagfelvétel címén csak futólag szigetelt egyet, ezért az arról való mély beszámolótól eltekintenénk.
Egy mondatot szánjunk rá azért: a mínusz egyediken a Tankcsapda tartotta húszéves jubileumát, ami valahol szép, mert magyar emberek ezreit boronálják össze (politikai szlogenek nélkül ez keveseknek megy), valahol meg nem, hiszen ha zenei-szakmai szempontokat veszünk alapul, a tankok ma már egynémely tökös amatőr rockbanda nyomát is csak bottal piszkálhatnák. Ne kerteljünk: Lukácsék egyetlen dologban tudnak valós teljesítményt felmutatni, ez pedig az emberek összetartása - jó volt látni tegnap, ahogy apuka feleségét átkarolva figyel csillogó szemmel, miközben a kissrácuk ott ugrál előttük. Viszont tényleg csak ennyi, és nem több.
A megkülönböztetés ellen emeltek szót
A nulladik nap már inkább a zenéről szólt, azon belül is a Zene a rasszizmus ellen mozgalomról, ami az 1976-ban szárba szökkenő Rock Against Racism utódjának tekinthető. A Szigetre érkezett kezdeményezés fő üzenete alapvetően abban nyilvánult meg, hogy a Nagyszínpad előtti óriás kivetítőkön a Dub Pistolstól Jay Z-ig bezárólag nagy sztárok mondták el kismilliószor, hogy a rasszizmus rossz, a rasszisták pedig rosszak. Amikor épp nem volt ilyen, akkor gyors egymásutánban váltották egymást szintén ismert zenészek a színpadon, hogy zenéljenek, valamint megtegyék kötelező mondandójukat az ügyben.
Ez mindenkinél másképp zajlott: Müller Péter (aki pofátlan módon Joy Division live néven adott elő Joy Division dalokat, ráadásul olyan kiejtéssel és énekstílusban, hogy az egy tajvani gyári munkás angoltudásával vetekedett) például arról beszélt, hogy fekete ide, fehér oda, úgyis "a szürke lesz a végzetünk". Laár András a KFT-ből szivárványos mezőt emleget, ahol minden virág különböző s mégis egyforma, A Lovasival fellépő Németh Juci már azt tanácsolja: "Szeressetek, abból baj nem lehet!"
Jelzésértékű, hogy a legerősebb megmondást az antirasszista nap külföldi előadói (köztük például a 70-es évek végi brit punkgenerációból való Jimmy Pursey, vagy a Babyshambles gitáros Drew McConnell) a Rage Against The Machine himnuszból adoptálták: "Fuck you, I won't do what you tell me!" Bizony, ide keményvonalas politizáló zenekarok illettek volna, Dead Prezzel meg System Of A Downnal.
Epedve várjuk jövőre a hatalomkritikai nulladik napot.
A Szigetre a nagyhangú külföldiek érkeznek
Magarország elsőszámú ifiturizmusi látványossága sok mindenben nem változott: hozzám először egy boldogrészeg hollandus rohan oda, hogy fotózzam le egy dísznövénnyel, aztán két francia lány kérdi kuncogva, hogy a Tour de France-ról érkeztem-e a biciklimmel. Később a főúton harsogó csapat visz a feje felett egy komplett sátrat (alighanem voltak is benne, különben nem buli), egy szláv ifjú pedig azzal foglalatoskodik, hogy a Világzenei Nagyszínpad előtti, csapadékmentességet szolgáló szőnyegbe csavarja magát. És még csak kedd van, a programhelyszínek kilencven százaléka ki sem nyitott.
A fesztivál egyébként külföldi viszonylatban megéri, magyar keretek közt már drága - erre egy későbbi cikkben még visszatérünk, pontos árakat is felvillantva.
Addig legyen elég az a két bukszakímélő jótanács, hogy ha szeretnénk belopni magunkkal nagyi szilvapálinkáját, úgy üljünk kerékpárra, és közelítsünk a kicsivel lejjebb található H-hídon, ha pedig már odabenn szeretnénk spórolni, akkor sörért érdemes a Csónakházat megcélozni - kétszáz forinttal olcsóbb, mint máshol.
Jó mulatást és erkölcstelenségbe hajló ivászatokat mindannyiónknak!
