Itt van az ősz, itt van újra, ismét, újfent, megint. Akármennyire is próbálom meg-megfogni a felhők mögül rámmosolygó Nap kósza sugarait, akármennyire is próbálom a kabátot a szék karfájára dobva reggel a konyhában hagyni, mindhiába. Az ajtón kilépve hűvös szellő köszönt, majd körbeölel s utamra kísér. Kedvesen súgja, hogy fussak vissza egy vastagabb pulóverért, de én ügyet sem vetek rá, hiszen ma is sütni fog a nap, alig múlt még el a nyár, tán napközben melegebb lesz. A kapun kilépve viszont suttogás helyet már megcsípi orromat, fülemet, s az Alpokból idetévedt zimankós fuvallatok is felszólitanak: Sipirc vissza a kabátért!
Útközben a közeli parkon át az avarban gesztenyékkel focizom, s elfogadom, októberben már nem kergetem a meleg Napsugarakat. Aztán hirtelen, a megbarnult szélű falevelek között a szemembe süt a nyári ismerős, aki elől júliusban és augusztusban oly hevesen bújkáltam e fák nyári ruhája alá.
Forró tekintete már csak langyos pillantás, egy kacsintás után egy felhő mögé bújik, én pedig visszakacsintok rá, nagyot rúgva előttem az avarba, amitől egy pillanatra százfelé hullanak körülöttem a falevelek - pár hónap és újra rajtam tartod majd a szemed, én pedig bebújok a közeli öreg gesztenye frissen vart, hatalmas zöld levelekből álló gúnyája alá. Addig pedig csodálom az őszt, a barna, a sárga és a vörös megannyi árnyalatát, közben mosolyogva folytatom reggeli utam, felhúzva államig a kötött sálat - Ja, igen! Mert még azért is visszafutottam!
