A halálról ritkán beszélünk, a temetkezés kulisszáiba pedig még ritkábban látunk bele. Pedig egyszer minden családnak szembe kell néznie azzal, hogy el kell búcsúznia valakitől. A kőszegi Rózsakereszt Kft. irodavezetőjével, Molnár Gergellyel arról beszélgettünk, hogyan zajlik mindez a háttérben.
– Mi alapján válogatnak az emberek koporsót? Az ára vagy a kinézete a döntő?
– Inkább a kinézete. Általában a hatszögletű koporsók a népszerűbbek. A fiatalabb elhunytaknak vagy a nőknek világosabbat, a férfiaknak pedig sötétebbet szoktak kérni.
Van az amerikai koporsó, ez a prémium kategória. Ez nyitott, így aki szeretné, még utoljára meg tudja nézni a hozzátartozóját a temetés előtt. Ez sokkal drágább is, pontosan olyan, mint amilyeneket az amerikai filmekben lehet látni: ki lehet nyitni a tetejét.
Itt Vas megyében van egy speciális réteg, a roma temetések. Azokat általában mi csináljuk. Gyakran amerikai koporsót választanak, olyan is van, amikor üvegtetővel kérik. Ők nagyon sokat kihoznak ebből.
Volt olyan temetésünk Sárváron, ahol Nagy Grófo temetését kellett egy az egyben lemásolnunk. Reggel úgy kezdődött, hogy ki kellett vinni a házhoz az elhunytat, és el kellett vinni a lovai közé. Onnan hintóval vittük a temetőbe. Természetesen végig jöttek velünk a zenészek is, külön zenekar volt hangosítással. Reggel 8-kor kezdődött, és délután 5-6 órakor volt vége, tehát egész nap tartott.
Ott nem is sírt ásunk, hanem kripta van. Nagyon drága kriptát csináltak ott is. Azt tudni kell, hogy arra a napra az ember nem vesz fel másik temetést, mert az a nap teljesen arra megy el. De ez nem azt jelenti, hogy csak ők használják ezt a koporsót, egyszerűen ők előszeretettel választják.
– Méretükben különböznek a koporsók?
– Hogyne. Amikor felvesszük a temetést, akkor megkérdezzük, hogy mit lehet tudni az elhunytról. Ha például különösen nagy a magassága vagy a testsúlya, akkor le kell gyártatni egy extra méretű koporsót.
Muszáj megkérdezni ezeket a dolgokat, mert ha csak a temetés előtt szembesülnénk vele, az nagyon kellemetlen tudna lenni. Itt mindenre oda kell figyelni. Nem lehet hibázni. Ez nem olyan, mint a szobafestőnél, hogy ott maradt még egy kis csík, aztán majd visszajövünk, átfestjük, és kész. Ennek a szakmának az a nehézsége, hogy előzetesen ki kell szűrni minden lehetséges hibát, mert a helyszínen már nem tudja kijavítani az ember. Nincs rá idő.
Ha egy extrém túlsúlyos illető hal meg otthon, azzal nagyon sok munka van. Van, amikor mi nem is tudjuk elvinni, mert nem tudunk elfordulni olyan szűk lépcsőn, olyankor a tűzoltóság segítségét kell kérni.
– Az urnákat pedig gondolom, elsősorban a megjelenés alapján választják ki az emberek.
– Az urnákkal kapcsolatban a bőség zavarával küzdenek, mert rengeteg fajta van. Talán könnyebb is velük megvalósítani azt, ha valamilyen emléket akarnak a hozzátartozóhoz kötni. Van például focilabda alakú is, de a vadászokra is gondoltak, az ő hozzátartozóik előszeretettel választanak például olyan urnát, amelyiken egy szarvas van.
Mi csináljuk a vizes temetést is. Győrbe szoktunk menni a Dunára, de Szombathelyen is lehet. A vízügyi hatósághoz előre el kell küldeni a kérelmet, a jogszabály szerint csak folyóvízbe lehet hamvakat helyezni. Általában külföldiek szokták ezt kérni. Ezek az urnák fából és kasírozott, vastag papírból készülnek. Teljesen biók, minden környezetvédelmi előírásnak megfelelnek. A parton megvan a búcsúztatás, az urnát pedig szépen betoljuk a folyóba, ott lebeg egy darabig, aztán ahogy viszi a víz, 5-10 percen belül elkezd süllyedni. Ez elég látványos is.
– Akkor ez nem úgy működik, mint ahogy a filmekben is látni, hogy csak beleszórják a hamut a vízbe?
– Nem. Nálam is volt olyan, hogy a hozzátartozók azt mondták, hogy hazaviszik a hamvakat, aztán kiderült, hogy megpróbálták azt elszórni, csak éppen jött egy nagyobb szél, és a hamu rájuk szállt. Nem véletlenül van ez is szabályozva, ehhez is érteni kell.
– Mekkora súlya van egy urnának a hamvakkal együtt?
– Körülbelül másfél kiló az átlagos, ami kerámiából van. Vannak nagyon nehéz urnák is, amik márványból vannak, azok biztosan legalább tízkilósak.
– Mi az aránya most a koporsós és az urnás temetéseknek?
– Átfordult, most már nagyon régóta 80 százaléka urnás a temetéseknek és körülbelül 20 százaléka koporsós. Az is érdekes, hogy télen mindig több a halott, mint nyáron. Most például télen volt egy olyan pont, hogy hirtelen mindenki koporsós temetést kért, tehát a koporsós temetések 20 százaléka egy-másfél hónap alatt csapódott le.
– Ennek elsősorban anyagi oka lehet?
– Persze.
– Nagyjából mennyibe kerül most egy temetés?
– Egy koporsós temetés 750-800 ezer forint körül van, egy urnás temetés pedig 550-600 ezer forint körül. Van, aki hazaviszi a hozzátartozója hamvait, azt is lehet. Az körülbelül 350 ezer forintba kerül. Ezt is újabban sokan csinálják. Van, aki úgy nyugszik meg, hogy otthon van a hozzátartozója, és tudja, hogy biztonságban van, ott van vele.
– Ehhez is kell külön engedély?
– Persze, az önkormányzathoz be kell jelenteni, aztán az ingatlan tulajdonosának nyilatkoznia kell arról, hogy hozzájárul ahhoz, hogy a többi hozzátartozó a kegyeleti jogait gyakorolhassa. Erre megvannak a formanyomtatványok.
A baj akkor van, ha haragban vannak a családban, esetleg nem beszélnek egymással, ott azért ez konfliktusforrás lehet. Ezt el szoktam mondani, ha ilyen helyzet van, akkor próbáljanak inkább valami más megoldást, mert ez akár éveken keresztül is egy stresszfaktor lehet.
– Az nagyon morbid lenne, ha időnként leakcióznának egy koporsót vagy egy urnát? Szoktak ilyet csinálni?
– Nem, nem szoktunk ilyet csinálni, mert nem ezen múlik. Tisztában vagyok vele, hogy egy temetés elég drága, tehát nem olyan, mint egy cipő.
– Azt szokták mondani, hogy most már meghalni sem érdemes.
– Igen, tudom, hogy drága, de manapság már minden az. Nagyon sok költséggel jár az egész. Egyrészt van az anyagköltség, rengeteg kelléket kell megvenni hozzá, és most már nem lehet 200 ezer forintért dolgoztatni egy alkalmazottat, az a világ már megszűnt. Ráadásul egy alkalmazott nem is elég.
Szerintem ez nem működik úgy, mint a boltoknál, hogy több ember megy oda, ahol leakcióznak egy terméket. Egy ilyen eseménynél nem döntő az, hogy 20 ezer forinttal olcsóbb-e egy koporsó, mert a szolgáltatás többi része úgyis kompenzálja az egészet. Nagy csodák amúgy sincsenek, nagyjából mindenki ugyanazon az áron dolgozik, ha rendesen alámenne a másiknak, akkor nem érné meg neki ezt csinálni. Azért, hogy egy profitorientált cég minőségi munkát tudjon végezni, a profitra is szükség van. Nincs ebben semmi különleges, ezt az emberek is tudomásul vették.
– Önök mióta foglalkoznak temetkezéssel?
– 2018 óta. Annyira nem régóta, de 2024 óta mi üzemeltetjük a kőszegi városi temetőket is, tehát azért sok elhunyttal dolgozunk.
– Mi veszi rá az embert, hogy egy temetkezési vállalatot hozzon létre, vagy ebben a szférában dolgozzon?
– Érteni kell hozzá. Nagyon jó érzés segíteni a hozzátartozóknak, én nagyon szeretek segíteni az embereknek. Amikor idejönnek, lelkileg abszolút kiszolgáltatott helyzetben vannak. Nagyon szomorúak, nem tudják, mit csináljanak, kit kell hívni, hova kell menni.
Amikor látja az ember, hogy kicsit feloldódnak, egy kicsit megnyugszanak, akkor meg tudják élni a gyászukat, és meg tudják valósítani az elhunyt végakaratát.
A végén pedig van egy katarzis. Egyébként erre is való a temetés. Ez azért alakult ki évszázadokon keresztül, hogy a végén egy megnyugvással záruljon.
– Mit csinált azelőtt, mielőtt temetkezési vállalkozó lett?
– Hamvasztómester voltam egy hamvasztóüzemben.
– És hogyhogy váltott?
– Egyrészt nem kerestem annyit, és nyilván nem is járt akkora presztízzsel. Az ember szeretne mindig valami színvonalasat, egy olyan életmunkát, amire büszke tud lenni, és valahol el kellett indulni. Fizikai munkásból elértem oda, hogy van egy temetkezésünk, azért az egy jó érzés.
– Tapasztalatokat is tudott szerezni hamvasztómesterként, amiket most már kamatoztat.
– Rengeteget. Nemcsak hamvasztómester voltam, halottszállító is. Egy héten háromszor elmentünk Budapestre, összeszedtük a kórházakból a húsz-harminc halottat, elhamvasztottuk őket. Megtanultam a halottszállítást, hogy milyen papírokra van szükség, és az sem utolsó szempont, hogy van rálátásom a hamvasztásra is.
Sok hozzátartozó aggódik amiatt, hogy mi van akkor, ha összecserélik a halottakat, ilyenkor jó, hogy meg tudom őket nyugtatni, hogy ez nem fordulhat elő. A 21. században ez nem arról szól, hogy egy megsemmisítés, ezek már 50-60 milliós kemencék, amikkel dolgozunk, és sztárokat, politikusokat, papokat, mindenkit hamvasztanak most már.
Ezek számítógép által vezérelt kemencék, az előírásoknak megfelelően zajlik a folyamat. Felületkezeletlen koporsókban, a környezetvédelmi előírásoknak megfelelően nem lakkozott koporsókban vannak az elhunytak, akiket egy sínen becsúsztatunk az izzó, 800 fok körüli kemencébe. Az öngyulladás következtében elkezd izzani, égni a holttest, és mire felmegy egészen az 1000-1100 fokos csúcspontig, amikor az éghető anyagok elizzottak, elégtek a holttesten, akkor az izzó csontvázat egy csonttörlő malomban megőrlik, és miután teljesen kikezeltük, csak akkor lehet a következő halottat bekezelni. Tehát nem lehet összekeverni. Akkora hely nincs is, hogy egyszerre több halottat be lehessen tenni. Még ha akarná, sem tudná az ember ezt barbár módon csinálni.
– Sajnos halott mindig volt, van és lesz is.
– Igen, mindig. Nincs kiszolgáltatva az ember a piacnak, sem a törvényhozásnak, ez folyamatosan megy.
Vannak olyan helyzetek, amikor például külföldön hal meg valaki. Mi ilyenkor is elhozzuk az elhunytat, voltunk már Angliában is, Ausztriába pedig minden hónapban megyünk. Amikor ilyen speciális helyzet van, akkor még jobban esik az illetőnek, hogy van egy biztos háttér, aki tényleg bárhonnan hazahozza a hozzátartozóját.
Ha anyagi szempontból közelítjük meg, akkor itt nincsenek olyan hullámok, mint az építőiparban vagy az ingatlanpiacon, hogy egyszer dübörög, egyszer nem. Ha az önös érdekemet nézem, akkor tudom, hogy ez egy olyan vállalkozás, ami mindig is menni fog, tehát stabil anyagi hátteret biztosít.
– Önöknek honnan kezdődik és meddig tart a szerepük?
– Az elejétől a végéig. Ott kezdődik, hogy meghal valaki. Itt is két lehetőség van: vagy intézményben hal meg - tehát kórházban vagy idősotthonban -, vagy pedig otthon.
Amikor kórházban hal meg valaki, akkor az ott dolgozók intézkednek, és értesítik a hozzátartozót. Amikor otthon, akkor a rokonok extrém stressznek vannak kitéve. Ha mondjuk hajnali 2-kor vagy éjfélkor észreveszi, hogy meghalt a férje vagy a felesége, akkor mi már abban segítünk, hogy először az orvost kell felhívniuk. Aztán, ha ő megállapította a halált, kimegyünk. Ebben a szakmában nincs karácsony, nincs szenteste, nincs szilveszter. Itt nincs olyan, hogy én félre tudom tenni a telefont, mert lehet, hogy éjszaka kell mennünk a halottért.
– A koporsós temetésnél a sír megásása is az Önök feladata?
– Persze, minden. A sírásás, sírba helyezés, betemetés, minden, ami ezzel együtt jár.
– Amikor az illető a temetés előtt bekerül felöltöztetve a koporsóba, időnként sminkelni is kell egy kicsit a testet.
– A roma temetéseknél, amelyek nyitott koporsókkal zajlanak, ezt mindig kérik is, más temetéseknél, ahol legtöbbször zárt koporsó van, nem jellemző.
Természetesen megpróbálja az ember azt az állapotot visszahozni, mintha még élne vagy éppen aludna az illető. Próbáljuk a mimikáját is visszahozni. Nem kell vad színekre gondolni, itt elsősorban arról van szó, hogy visszanyerje a jellegzetes arcát, és természetesen fontos az is, hogy ne maradjon nyitva az ember szeme vagy szája.
A parfüm ilyenkor túlsúlyba kerül, jófajta parfümöket használunk, mert nem engedhetjük meg, hogy kellemetlen szagokat érezzenek a hozzátartozók.
– Gondolom a szertartások is eléggé változóak.
– Igen, itt is már az embereknek a fantáziája szab csak határt, mert nagyon sokféle lehetőség van. Van, aki katolikus szertartást szeretne. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk az egyházakkal, tehát papot is tudunk ajánlani. Nem kell amiatt aggódni, hogy valaki szeretne egy egyházi temetést, de nem volt már templomban tíz vagy húsz éve, nem gyakorolta a vallást, és azt sem tudja, hogy most melyik paphoz menjen. Felhívjuk valamelyik plébánost, elvállalja, megcsinálja.
Most már több egyház is van, tehát nem csak a katolikus, hanem kisebb egyházak képviselői is tartanak szertartásokat. Amilyet szeretnének, azt megszervezzük. Temetőkben, vagy templomok altemplomában is van lehetőség a temetésre, hamvak elhelyezésére.
Mostanában nagyon divatos az is, hogy csak polgári búcsúztatás van. Az teljesen szabad dolog, ott nincs semmilyen kötelem, olyan zeneszámok, olyan szöveg van, amit a hozzátartozók szeretnének.
– Önt, vagy a kollégáit nem viseli meg néha egy-egy eset?
– Volt egy régebbi eset, ami megviselt. Több gyerek egyszerre halt meg, az tényleg rossz volt, és megviselt.
Egyébként meg nem, mert én úgy gondolom, és úgy is állok hozzá, hogy nem miattam halt meg az illető. Nem tehetek róla. Nagyon sajnálom, hogy meghalt, viszont, ha már így alakult, akkor a búcsúztatását meg kell csinálni.
– Igen, de olyan szempontból ez egy érdekes szféra, hogy Ön is csak emberből van, és itt nem mehet át a hozzátartozónak, hogy nekem ma éppen rossz napom van.
– Az valóban nem történhet meg. Egyébként én a magánéletben is olyan vagyok, hogy ott sem érzékeltetem senkivel, hogy nekem most milyen napom van. Ha jó napom van, az az én jó dolgom, ha meg nincs jó napom, akkor nem szúrom el másét is.
Én a magánéletben sem vagyok olyan, hogy most morcos vagyok, ne szóljanak hozzám, itt meg aztán pláne nem lehet. Ennek az egésznek a terhét én soha nem viszem föl. Ugyanis egy emelettel feljebb lakom. Itt lent van a temetkezés, fönt pedig a lakásom. Az emeletre soha nem viszem magammal ezeket a problémákat.
Olyanokra is emlékszik az ember – ez egyébként szomorú dolog –, hogy valaki meghal, és mondjuk egy-másfél hónapig senki nem keresi a hozzátartozói közül.
– Mi van akkor, ha valaki meghal, de se kutyája, se macskája? Mégis el kell temetni.
– Ilyen sajnos minden évben előfordul. Én ilyen szempontból egy kicsit gyenge gyomrú temetkezési vállalkozó vagyok, nem szeretem az olyan dolgokat, de muszáj azt is megcsinálni.
Előfordul, hogy valaki a negyven fok melegben meghal otthon a panelban, és egy-másfél hónap múlva már érzik a szomszédok az irtózatos szagot. Kihívják a rendőrséget, és nekünk is ki kell menni. Ott borzasztó állapotok tudnak lenni. Rengeteg légy, iszonyatos szagok, pláne nyáron, egy bomlásnak indult holttestnél. Azt is meg kell csinálni. Na, az tényleg embertelen.
– Önöknél nincs is munkaerőhiány?
– De, munkaerőhiány van, pláne itt Szombathelyen és Kőszegen. Nagyon közel van az osztrák határ, azt mindenki tudja, hogy aki egy kicsit is érvényesülni akar, a „szomszédban” könnyebben meg tudja valósítani. Akik itt maradnak, azoknak nagyon nehéz.
Ezért is csinálok én sok mindent magam, emiatt talán nekem egy kicsit könnyebb. Napközben felveszem a temetéseket, elmegyek a kórházba, akár éjjel is elhozom a halottakat, aztán el is temetem én magam. Sőt, ha kell, még polgári búcsúztatót is megtartok. Szinte mindent megcsinálok, így nem vagyok annyira kiszolgáltatva az embereknek. Ha én egy olyan igazgató szeretnék lenni, aki csak itt ül az irodában, kávézgat, és felveszi a temetéseket, az nem menne. Ahhoz valóban kevés az ember.
– Kérdés, hogy ezt meddig lehet bírni.
– Amíg a Jóisten engedi. Ki tudja? Amióta csináljuk, szerencsére beteg szinte soha nem is voltam. Csinálom, amíg bírom, aztán az embernek kell lenni annyi önkritikájának, hogy azt mondja, amikor eljön az a pont, hogy elég, eddig és ne tovább. A nyugdíjas éveimben én biztos, hogy nem fogom tovább csinálni. Nem szeretném azt, hogy e mögül az asztal mögül vigyenek el engem.
– Ez a szakma is át tud menni családi vállalkozásba? Apáról fiúra?
– Persze, és az a jó, amikor át is megy. Erre még rövid idő volt, hogy ez kialakuljon, ugyanis ezt a szférát is államosították korábban. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években nem voltak magántemetkezések. Temetkezési vállalat minden megyében volt egy, a városokban ők temettek, a kisebb településeken pedig saját maguk, összeállt a falu népe.
A rendszerváltás után lehettek magáncégek, kft.-k, családi vállalkozások. Talán mostanára kezdenek kiöregedni, és ha szerencséjük van, és gyerek is van, akit ez érdekel, akkor átveszi a vállalkozást. De nem lehet rákényszeríteni, tudomásul kell venni, hogy egyszer mindennek vége.
– Szoktak a szakmájukkal kapcsolatban olyan tévhitekkel találkozni, amiket el kell oszlatni?
– Persze. Például a roma temetéseknél nem fognak velem kezet, mert azt gondolják, hogy én fogdosom a halottakat. Nyilván gumikesztyűben fogjuk meg a halottat, és igényes embernek tartom magam. Amúgy is kezet mos az ember napjában többször, de nyilván, ha halottat kezel, akkor erre külön odafigyel.
Visszatérő tévhit az is, hogy megkérdezik, nem ragadnak-e rám spirituálisan az elhunyt szellemei. Én nem érzem magamon, hogy ilyen dolgok lennének.
– Beszéljünk a halottszállításról is. Ez hogy zajlik?
– Először is az illetőt a helyszínen vagy fölöltöztetjük, vagy elvisszük a ruhát, és akkor majd a temetőben öltöztetjük fel. Van egy légmentes, földben lebomló halotti zsák, ami előírás. Abba betesszük az elhunytat, betesszük a szállítóba, letakarjuk egy lepellel, és elvisszük.
Kőszegen az új temetőben van a mi halott hűtőnk, oda szállítjuk rögtön az elhunytat. Akár Szombathelyről is, tehát mindenhonnan oda szállítjuk, ott a gyűjtőpont és ott van a hűtőnk.
– Másként kell vezetni egy halottszállító autót?
– Nem. Ugyanúgy a KRESZ szabályai szerint.
– Ugyanúgy 50-nel mennek a városban?
– Igen. Nyilván az ember odafigyel rá, de nem okoz gondot.
– Gondolom azért az emberek egy-egy piros lámpánál megnézik, megbámulják az autót.
– Meg, persze, ráadásul fel is van matricázva az autónk, tehát látványos is. Olyat is láttam már több alkalommal, hogy keresztet vetnek, amikor meglátják az autónkat. Vagy előfordul az is, hogy egy kicsit előzékenyebbek velünk a forgalomban, jobban kiengedik az embert. Bár a rendőrök ugyanúgy megállítanak, persze ez a dolguk. Engem is állítottak már meg, nincs ezzel gond, miért ne szondáztathatnának meg?
– Tényleg, ez is egy sztereotípia az Önök szakmájában, hogy azt gondolják az emberek, aki ebben a szférában dolgozik, az iszik.
– Igen. Ez úgy alakult ki, hogy régen valóban nem volt ennek presztízse. Tényleg olyan emberek csinálták ezt a munkát, akik már sehol máshol nem állták meg a helyüket. A világ viszont változott.
Most már akkora elvárások vannak a hozzátartozók részéről, és annyira megváltozott ez a '80-as évekhez képest. Akkor még előfordult, hogy Barkasszal, csaprészegen vitték a halottakat, most már ez nem megy.
Én például magam szinte sosem iszom. Ha ünnep van, akkor előfordul, hét közben viszont nem.
– Mi a helyzet a konkurenciával? Azért ez a szakma is eléggé telített, és ez is egy versenyszféra.
– Most már nagyon telített, Szombathelyen nemrég nyílt két új temetkezés is. Az a helyzet, hogy az élet ezt elintézi.
Van olyan cég, amely már 30 éve csinálja ezt. Neki is megvan a bejáratott köre, idős a tulajdonos, de csinálja. Aztán természetesen van egy temetkezési vállalat, amely az önkormányzat tulajdonában van, a városi temetőket ők üzemeltetik, a szombathelyi temetőkben csak ők temethetnek. Hozzájuk tartoznak a hatósági és a rendőrségi halottak is.
Ez is egy versenyszféra. Én úgy vagyok vele, hogy jól kell csinálni. Az a legjobb visszacsatolás, hogy ha egy családban meghal valaki, eltemetjük, és ha megint meghal valaki, visszajönnek.
Az nagyon jó érzés, hogy annyira meg volt elégedve az ügyfél, és annyira kiépült a bizalom, hogy már nem is gondolkozott azon, hogy máshova menjen, hanem hozzánk tért vissza. Nagyon sok ilyen van, én ennek mindig nagyon örülök.
Úgy vagyok ezzel a konkurenciával, hogy nyilván az ember önző, azt szeretné, hogy ő temessen minél többet és minél jobb színvonalon. De meg kell érteni azt is, hogy aki máshova akar menni, annak szíve joga. Úgy kell dolgozni és úgy kell csinálni, hogy ne akarjanak máshova menni.
Azt nem szabad elhinni, amit mondanak, hogy ez egy gengsztermaffia, és itt is fölgyújtogatják egymás halottaskocsijait, mint ahogy az előfordult a '90-es években.
– Voltak ilyenek?
– Hogyne, sőt még valamikor a 2000-es években is Pest környékén, de szerencsére ebből már kinőttünk.
– Ön gondolkozott már azon, mi lesz, ha egyszer mindennek vége? Vannak ilyen gondolatai egy olyan embernek, aki nap mint nap a halállal találkozik?
– Persze. Azért néha eszembe jut. Az az igazság, hogy az ember megpróbál úgy élni, hogy ne kelljen majd akkor aggódni. Nem bántok senkit, nem veszek el senkitől semmit.
– De ez sikerül is? Mert mondani könnyebb…
– Nagyon remélem, hogy igen. Akik ismernek, ezt ők tudnák megmondani elfogulatlanul, de az én lelkiismeretem tiszta.
Mindenkinek vannak hibái, de alapjában véve ez a szándék. És azért, ha minden ember úgy élne, hogy azt mondja: szeretnék majd nyugodtan meghalni, amit tudtam, megtettem, és nem bántottam meg úgy senkit, hogy nekem félni kelljen az utolsó órában az elszámolástól, akkor sokkal könnyebb lenne.
A haláltól nem szabad félni, mert az egy természetes dolog, és mindenkinek az életében el fog jönni. Az odavezető út viszont nem mindegy, hogy milyen. Sajnos sokszor látom, hogy vannak olyan emberek, akik éveken keresztül kiszolgáltatott helyzetben vannak, pelenkázzák, etetik, fürdetik őket, teljesen elveszítik az emberi mivoltukat, mire meg tudnak halni. És aztán van, aki hirtelen meghal, lefekszik este aludni, aztán soha nem kel föl. Sokkal jobban megviseli a hozzátartozókat egy váratlan, hirtelen halál. Sajnos önzők vagyunk, mert a magunk oldalát nézzük, de gondoljunk bele az elhunytnak a helyzetébe, hogy milyen jó, milyen szerencse, hogy gyakorlatilag egy pillanatot nem szenvedett.
Van egy pap barátom, ő azt szokta mondani, hogy egy bizonyos életkor után imádkozni kell a kegyelmes halálért. Nagyon sokat számít, mert az tényleg egy nagy kegyelem, aki úgy tud meghalni, hogy nem szenved. Ezt sajnos sosem tudhatjuk előre, hogy mi lesz velünk.
– És Ön mit szeretne, hogyan búcsúzzanak Öntől? Koporsós vagy hamvasztás?
– Én koporsós szeretnék lenni. Temetkezési vállalkozó vagyok, az az igazság, hogy szeretem a luxust, szeretem a szépet, tehát én egy amerikai koporsót szeretnék.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
