Nincs ezen mit szépíteni, világhírű lett a 2-es villamos, ami a Duna partján zörög végig a pesti oldalon. Zörög, mert hát ugye nem a legfrissebb fából faragták, ez látszik és hallatszik rajta, hiába végeztek el a kocsikon komolyabb ráncfelvarrásokat a 2000-es években, azért az a három-négy évtized ki-kivillantja a foga fehérjét. Ettől még bekerülhetett a National Geographic Életre szóló utazások című könyvében a top tízbe, de nem a műszaki állapota miatt, hanem amiért kivételes látvány tárulhat rajta az utazó elé.
Fel is ugrottunk rá, és egy út erejéig kísérletet tettünk arra, hogy egy turista szemével lássuk a láthatót. A Jászai Mari tértől indultunk, fotóspakkal, nagyon koncentráltan nézegetve mindenfelé - mint egy hiteles átutazó.
Turistaként itt még megcsapna egyfajta (az "otthon" megszokott szuper-automatizált szerelvények miatt talán egyenesen hamis) nosztalgia: olyan nyugi van, mint talán egyetlen másik BKV-vonalon sem, egyedül a kocsi kattog-rázkódik mérsékelten, a mérsékelt utasok pedig mérsékelten viselkednek.
...és mire ocsúdna az ember, már maga mögött is hagyta az egész hóbelevancot, ahol egy ország sorsáról döntenek (a tudjukkik).
Aztán jön a lényeg, ami így ősz közepén ugyan nem játszik olyan megrendítő árnyalatokban és kontúrokban, mint az év melegebbik részében, de még így is tagadhatatlan a szépsége: a Duna és a budai panoráma mellette felsorakozó épületei (az alábbi fotón például a Halászbástyával).
A sárga szerelvény, ami, mint tudjuk, álmában csenget egy picit, ezt követően a Lánchíd alatt egy rövid alagúton átbújva jut el a Dunakorzóra, vagyis oda, ahol ha gyalog sétálunk, csak ritkán hallunk magyar szót, ellenben ehetünk rossz gulyást drágán.
Szerencsére a villamos nem a vendéglátós lehúzások terepe, itt legfeljebb az ellenőr környékez meg a hátunk mögé lopózva. De mondjuk ki: hát van annál jobb, mint a Budai vár előterében nyújtani át az érvényességét halovány, alig kivehető kóddal jelző narancssárga jegyet, amit úgy kémlel meg az, akinek ez a dolga, mintha mikrobiológus lenne?
És ugye, hogy ennek a költőiségén még az sem változtat, hogy ez a csúnyácska, kopottas szerkezet okozta oda azt a halovány kódot?
És hopp, máris a legnagyobb aktuálpolitikai hangsúlyú hídnál járunk, az Erzsébet királynéról elnevezett alatt, amit foglaltak már el szélsőjobberek illegálisan és kiábrándult politizálók is legálisan, de ez minket hidegen hagy, hiszen turisták vagyunk (illegálisan).
A sokak által Budapest legimpozánsabbjának is tartott Szabadság-hídnál sajnos megint nem a felszínen haladunk, sőt, utána teszünk is egy kis ívű balkanyart, jó száz méterrel beljebb kerülve a Dunától. Már a Közraktár utcában járunk, a Ferencvárosban, és talán nem ez a szakasz az, ami alapján a Natgeósok döntöttek, de a parkosított részek mellett azért még mindig jó elrobogni.
Felfigyelhetünk az utcai népművészet ritkaságaira is...
...ezek azonban rögtön ráterelik a fókuszunkat valamire, ami művészetnek már jóindulattal sem nevezhető. Mintha lett volna szó arról, hogy ezen a villamosvonalon (is) karcmentes fóliákkal látják el az ablakokat, de úgy tűnik, nincs az az anyag, aminek ne tudnának nekiesni a nyomot hagyni akaró kezek (de legalább a savas megoldásra nem láttunk példát).
Petőfi híd, Boráros tér. Az aggodalmak itt kezdhetnek szépen egymásra rétegződni. Már nem a Jászai Mari téri Újlipótváros romantikus-családias békéje uralkodik, hanem az alsó középosztály és az annál is elcsúszottabbak felől érkező feszültség. Hogy egy külföldi ebből mit tapasztal, fogalmunk sincs, de talán az elkeseredett roma zokni- és virágárusok, a hajléktalanok szokásosnál nagyobb sűrűsége, illetve a szintkülönbségekben összegyűlt, eltakarítani nem akart, de talán nem is lehetséges koszfészkek alapján lehet következtetni erre-arra.
Mint ahogy ebből a látványból is...
...és ebből a látványból is.
Érdekes, eddig észre sem vettük, talán mert lekötötte a figyelmünket a minden irányból tüntető építészet, de elkezdjük észrevenni magát a villamost is, vagyis annak a belső terét. Ami addig jelen sem volt, most ránk zúdul: a fűtőtestbe ragadt, ki tudja milyen és mióta ott tespedő anyagok, a megtépázott felületek, és a foltos ülőhelyek, ahova valahogy nem szívesen ültetnénk le egy mindent megfogdosó kétévest.
És ezen még az idén tavasszal elkészített, színészóriásainkat bemutató festékspray-freskó sem segít a Rákóczi-híd tövében, hiába szülte elismerésre méltó, ritkaságnak számító kezdeményező kedv.
Ez valahogy már nem az a panoráma, amiért díjakat szoktak osztogatni.
Vágóhíd, végállomás. A kilencedik kerület mélye, ahol már jobban teszi az ember, ha nem szaladgál lila sálban. Egyébként is lehangoló, de az októberi felhők még szürkébbé teszik. Látványosnak nem látványos, viszont minél előbb el akarja hagyni az ember ezt a helyet - mondjuk pont a kettessel, visszafelé.
Így turistáskodtunk a kettesen, de most az olvasón a sor: ha utazott már ezen a vonalon, ugyan mesélje már el, mit tapasztalt? A hozzászólások rubrikája tárva-nyitva áll.
