Dupla előadást tartott Kovács András Péter KAP december 4-én az Agora Művelődési és Sportházban. Ezúttal az Idővel című önálló estjét hozta el Szombathelyre, meg Fehér Boldizsárt „előzenekarnak”.
Azért az kicsit aggasztó, hogy a nagyok árnyékában nem igazán tűnnek fel olyan arcok, akik később leválthatják a nagy öregeket. Igen, eljutottunk abba a korba, amikor KAP, Bödőcs, Litkai és Mogács is már régi motorosnak számít, Hadházi Lászlóról, mint a társaság korelnökéről már nem is beszélve.
Ebből már érezhető, hogy Fehér Boldizsár szombathelyi bemutatkozása nem sikerült túl jól. Az, hogy a 20 éves japán autóját a közönség arcába tolja, még nem vicces, sőt, inkább csak a keserűség utolsó, kétségbeesett kiáltásaként hatott ott fent a színpadon.
Egy-két közepesen vicces megjegyzésnél sajnos nem jutott messzebbre, így a jelenlétével csak keserű szájízt hagyott hátra. Ezt pedig tovább fokozta az, hogy Kovács András Péter is saját öregedéséről és múlandóságáról beszélt, igaz a tőle már megszokott humorral és naturális őszinteséggel.
Neki sikerült egyből olyan poénokkal nyitnia, amelyek egy az egyben felejtették a színpadmelegítő srácot, akinek csak azért jegyeztem meg a nevét, mert felírtam egy jegyzetbe.
KAP viszont elemében volt, s hiába szól az Idővel című est az öregedésről, az utódokról, a korral járó betegségekről, problémákról és élethelyzetekről, a műsor olyan pörgősre sikerült, mint Chuck Norris rúgásai.
Emellett pedig ügyesen sáfárkodott a gyerekkori traumáival, amelyek egy-egy ponton érezhetően meghatották őt is, ami mutatja, hogy tényleg nem lehetett egyszerű egy alkoholista apa mellett felnőni.
Kovács András Péter azonban megengedheti magának azt is, hogy annyira mélyre vigye a közönségét, hogy a nézőtéren ülők szíve is összeszoruljon, és ehhez kell egyfajta magabiztosság. Mert tudja, hogy egy szempillantás alatt képes a dermedt, már-már kínos csendet a teret betöltő, önfeledt röhögőgörccsé konvertálni.
Így az Idővel című est nem csupán egy szórakoztató etűd lesz, hanem emberkísérlet, ahol dr. KAP azon fáradozik, hogy eszeveszett tempóban küldjön végig mindenkit egy masszív érzelmi hullámvasúton, amelynek az alsó kilengései kellemetlenül mélyen vannak, de mégsem ezek lesznek a meghatározó elemei az előadásnak. A poénok egyszerűen akkorát ütnek, hogy még hazafelé is röhögcsél az ember, mert az arany nem sárga, az ezüst nem szürke, de azért nem vehetnek fel a lányok aranyhoz ezüstöt, mert az egyik sárga, a másik szürke.
És ez az ellentmondásos kettősség, ezek a diszharmóniák és disszonanciák, amelyeket KAP a mai napig kiválóan érez, ért és művel. Ezt nem lehet tanulni, ehhez érzék kell. És mi lehetne erre jobb példa, mint az önreflexív felismerés, hogy 10 évesen szerelmes volt a Modern Talkingból a nőbe, miközben a zenekar két tagja Dieter Bohlen és Thomas Anders volt.
A vége pedig az, hogy automatikusan suttogunk a sötétben, vagy a túlkelt bejglit még a normál beszédhangtól is óvjuk, nehogy megrepedjen. Kovács András Péter még mindig tud újat mutatni, még akkor is, ha egy-két ponton önismétlő, de ez főként annak köszönhető, hogy még mindig a feleségével és a gyerekeivel él, ami egyfajta állandóságot hozott az életébe és a családjáról szóló poénjaiba is.
Aki teheti, nézze meg az Idővelt, mert megéri. Nem lesz mindig vicces, nem lesz mindig könnyű, de sok olyan kérdést vet fel, amelyekre mindig a legmagasztosabb filozófiai mélységekben keressük a választ, holott a természet törvényei, vagy épp törvényszerűségei olykor nagyon is egyszerűek. A poénok pedig nem kis bonbonok formájában érkeznek, hanem sokkal inkább a szőnyegbombázás és a nukleáris tél váltakozásában manifesztálódnak, aminek csak a nyertesei lehetünk.
