A 220 lelkes hegyháti faluban, Szarvaskenden, most - 2013 szeptemberében - sem lehet cigarettát vásárolni. Nem is olyan régen még lehetett a kisboltban és a kocsmában is, de jött az úgynevezett trafiktörvény, amely szétrombolt mindent. A kisboltnak és a kocsmának megtiltotta a cigarettaárusítást, és - az ifjúság védelmének fontosságát hangsúlyozva - koncessziós pályázatot hirdetett úgynevezett nemzeti dohányboltok nyitására és üzemeltetésére.
Szarvaskenden ebben az időben tehát nem lehetett cigarettához jutni, az emberek csak azt találgathatták, hogy vajon jelentkezik-e valaki a pályázatra. Amikor aztán eljött az ideje, kiderült, hogy - amiképpen a legtöbben várták - senkinek nem fűlik a foga a környéken ahhoz, hogy nemzeti dohányboltot nyisson a faluban.
A törvényalkotók megbízói természetesen azonnal léptek, nem engedhették meg maguknak, hogy szó érje a ház elejét, hogy kistelepülések sokaságában - hiszen nem Szarvaskend volt az egyetlen - megszűnjön a dohányárusítás. Így hát módosíttatták a törvényt, létrehozták az úgynevezett kijelölés intézményét, s az ellátatlanul maradt helységekben meghirdették a koncessziós pályázat második fordulóját is.
A kijelölés intézménye jellegzetesen magyar találmány, máshol egészen biztosan nem jutott volna eszébe egyetlen, úgynevezett döntéshozónak sem, hiszen úgy képtelenség, ahogy van. Nem jelentett mást, mint azt, hogy az ellátatlan falvakban az önkormányzatok - a régebben dohányárusítással foglalkozók közül - kiválaszthatták azokat, akik átmenetileg, a hiányt megszüntetendő, trafikáruval is kereskedhetnek.
Arról, hogy a magasságos állam elfogadja-e a kijelöltek személyét, az úgynevezett Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. illetékesei döntöttek. Fontos tudnivaló, hogy a kijelöltek legfeljebb egy évig, vagy addig árusíthatnak dohányt, amíg valaki koncessziót nem nyer az adott településen.
Tehát az állam azoktól várta el törvény okozta káosz megszüntetését, az időleges dohányárusítást, akiket pár hónappal előbb - éppen a mondott jogszabállyal - eltiltott tőle. Hajmeresztő idea kétségtelenül, bízvást nevezhetjük derék hungarikumnak is.
Szarvaskenden - a tiltásig - az egyetlen kisboltban és a kocsmában vásárolhattak cigarettát a helyiek, így hát nem meglepő, hogy az illetékesek az aprócska üzlet vezetőjét jelölték ki az időleges dohányárusításra. S talán az sem meglepő, hogy a boltos visszautasította a kijelölést.
Az egy héten eladott harminc-negyven doboz cigaretta nem ért meg neki annyit, hogy a saját költségén átalakítsa az üzletet, hogy később újabb és újabb ellenőrzésekkel nézzen szembe, az ismételt dohányárusítás bizonytalan idejéről nem is beszélve. Szarvaskenden tehát nem vásárolhat most sem cigarettát a dohányos - állítólag a második pályázatra sem akadt jelentkező -, ott és úgy szerzi be a maga adagját, ahol és ahogyan tudja.
A közeli Nagymizdón hasonló a helyzet, ott is annak a kisboltnak a tulajdonosát jelölték ki az illetékesek az átmeneti dohányárusításra, akinek a törvény előzőleg megtiltotta ezt a tevékenységet. Természetesen ő is visszautasította a kijelölést, pontosan azokra az okokra hivatkozva, mint szarvaskendi kollégája. A boltvezető szerint a helyi dohányosok a mai napig morgolódnak amiatt, hogy a saját falujukban nem juthatnak cigarettához, de lassan beletörődnek a megváltoztathatatlanba.
A gyakran utazók - nemegyszer mások megbízását is teljesítve - Körmenden szerzik be a dohányt, de akadnak, akik a postásautó sofőrjét kérik meg egy-egy pakli cigaretta megvásárlására és elfuvarozására. Hiába, ez van, ezt hozta a törvény.
S úgy tűnik, bármennyire elmeháborodott is ez a törvény, nem lehet ellene tenni semmit. Jó sok magyar embernek bele kell nyugodnia abba, hogy néhány másik magyar ember - pusztán azért, mert úgy tetszik neki - azt tegyen vele, amit csak akar. Példának okáért minden további nélkül megfoszthatja akár attól is, hogy egy terméket – még ha az átkozott cigarettáról van is szó – a lakhelyén vásároljon meg, mint tette azt hosszú évtizedeken át. Mi jöhet még?
