Kissé dideregve, varjúkárogással kísérve fúj be a szél a Sportház ajtaján péntek este, sok más embertársammal együtt, akikkel mind körömrágva várjuk Presser Pici érkezését. Gyorsan megszabadulnunk kabáttól, sáltól, sapkától – tényleg gyorsan megy, a ruhatáros nénik elképesztően rutinosak. Megkeressük a helyünket (itt beleütközünk néminemű bonyodalomba, ugyanis a földszinti sorok nincsenek megszámozva, de sebaj, ezért tanultunk számolni), és várunk.
Rögtön a billentyűk közé
Nem kell sokat: a majdnem teltház örömére perceken belül elsötétedik a nézőtér, és kigyúl egyetlen lámpa a színpadon lévő zongora fölött: mint valami fehér kabátos látomás megjelenik Presser, és rögtön a billentyűkre csap. Azt hiszem, néha hajlamosak vagyunk elfelejteni a már szinte himnuszként és hitvallásként énekelt dalszövegek és virtuóz dallamok között, hogy milyen mélységesen hátborzongató hangja is van Picinek. A lábujjaimtól a fejem búbjáig beleremegek: igen, már most lehet tudni, ez egy jó este lesz.
Első megszólalásában megköszöni a meghívást, és azt is, hogy eljöttünk, hiszen közönség nélkül nincsen koncert. Aztán egy történetbe kezd, ami vicces is meg időnként tanulságos, mint a többi, ami az este folyamán elhangzik. Mert ez egy szerzői est: egy életpálya dalainak története, hogy miért, kinek és hogyan is íródtak, és hogy hogyan hallották őket először azok a művészek, akiknek készültek.
Dalok és történetük
Itt kezdtem el arról gondolkodni, hogy vajon hány, Magyarországon élő művész tudna még ilyen szerzői koncertet adni: kinek másnak van még ilyen színes, gazdag életpályája, akinek a dalait a tizenévesektől a nagyszülőkig mindenki kívülről fújja. És ez is egy igazán kellemes meglepetés volt: a közönségben legalább három generáció képviseltette magát szép számmal, és bizony mindnyájan ugyanolyan jól szórakoztak.
A dalok közötti sztorikból Presser életébe is bepillanthatunk egy kicsit: hallunk barátokról, szépséges nőkről, két-vagy kevesebb akkordos dalokról, hangmérnökökről, akik félreértik a szöveget, és példaképekről. Megtudjuk, miért is lett majd Leonárd, és hogy a Gazdag fiúnak bizony majdnem nem lett négyütemű autója. Presser elmeséli, hogyan nem írt végül nagylemezt Kernnek, és hogy Falusi Mariann (az est egyik vendégelőadója) hogyan is jutott végül Presser-dalhoz (aminek a szövegét Dusán jegyzi).
Két remek meghívott
A két meghívott művész tökéletesen beleillik az előadás hangulatába: Falusi Mariann, akiről a Pa-dö-dö poéngazdag dalai miatt ezt sokan elfelejtik, megmutatja, hogy a hangjával simán levihetné a ház tetejét; Szabó Tamás a szájharmonikájával szinte összenőve a szívünket facsarja. Mikor ők hárman együtt vannak a színpadon az valami olyan erőt képvisel, amit látni, hallani, érezni, átélni kell, hogy elhiggyük létezik. Még cidrizni is elfelejtek (nem ártott volna jobban felkapcsolni a fűtést, a terem nagyon hűvös volt) annyira a hatásuk alá kerülök.
Sokat megtudunk a szerelmes dalokról is: azt azért nem, hogy mégis hogyan is kell egy ilyet elkövetni, de azt igen, hogy milyen sokféleképpen fel lehet őket használni az életben. Itt rá is próbálja venni a közönséget egy közös éneklésre Presser, de inkább csak megszeppenve zümmögünk: ki is kapunk érte. Úgy tűnik a közönség nem volt elég szerelmes.
Nem akarunk hazamenni
Azért a Ringasd el magad már jobban megy, talán annak jobban belénkívódott a refrénje. Ez az utolsó dal: vagyis lenne, ha a közönség nem tapsolná még vissza kétszer is Presser Picit. Az utolsó-utolsó ráadást már a közönség is énekli, bár helyenként kicsit belebakiznunk a szövegbe, de azért megmaradunk annál: ugye mi jó barátok vagyunk. A szerzői est végén a közönség állva vastapsol, sokan kiabálnak. Őszintén egyetértek.
Mikor felvesszük a kabátokat a ruhatárból, sokan vannak még az aulában: nem akarnak hazamenni. Üzemel a büfé, szépen fogynak az előtérben árult Presser cd-k és könyvek, és az emberek kisebbnagyobb csoportokba verődve lelkesednek. Ilyen jó érzésektől átfűtve lépek ki a hűvös novemberi éjszakába, és közben hálát adok a saját lustaságomnak, hogy sosem volt türelmem megtanulni hangszeren játszani. Mert ha én zenész és dalszerző lennék, akkor most haza kéne mennem, és kulcsra zárnom a hangszeremen a szekrényajtót: ezután bizony már semmit sem lehet mondani.
