Alig találunk parkolóhelyet hétfőn, mikor a King’s Singers énekegyüttes esti, Székesegyházban tartott koncertjére igyekszünk. Eszembe is jutott, hogy talán korábban kéne indulni, de ahogyan az lenni szokott, csak félórával a kezdés előtt tudtunk elindulni. Na nem baj, végül is akadt parkolóhely, ha nem is túl közel, és bár ülhettünk volna közelebb is (a helyfoglalás érkezési sorrendben történt), azért még határozottan látjuk, mi történik.
Hat hang
Azért be kell valljam, tartottam egy kicsit az előadástól. Pontosabban az együttes méreteitől: csak hatan vannak, a Székesegyház pedig, mint tudjuk nem éppen aprócska. Nem fog elveszni a hang ebben a hatalmas térben? Ráadásul az egész műsor a capella, úgyhogy még egy kis orgonazúgás mögé sem tudják elbújtatni az esetlegesen gyenge, vagy hamis hangokat.
Feleslegesen aggódtam. Mikor vége volt a műsornak, a fagyott ujjaimmal mit sem törődve az összes többi nézővel együtt vörösre tapsoltam a tenyerem. A King’s Singers jött, látott és győzött.
De ne szaladjunk ennyire előre: a méltán ismert és elismert énekegyüttes, a King’s Singers két külön műsorral érkezett hazánkba. Nálunk az I. Erzsébet királynő kora címűt énekelték, ami két tudor-kori zeneszerzőtől (Thomas Tallis és William Byrd) tartalmaz darabokat. Egyikük sem túl ismert nálunk, ha csak valaki nem rajong a korabeli egyházi zenéért (vagy nem nézte a Tudorok című tévésorozatot).
Fáradhatatlanok
A zenekar egyébként látszólag fáradhatatlan: a szombathelyi előadás előtt egy nappal Pécsett léptek fel, másnap pedig már Budapesten fognak énekelni. Egy kivételével mindegyik helyszín templom, a műsorszámok stílusához mégiscsak ez a környezet illik a legjobban.
És segített egy kicsit a koncert statikusságán is: természetesen egy egyházi zenei előadástól az ember nem várja el, hogy félpucér gitárosok rázzák a hajukat miközben a színpadon szambáznak, de hat, egy helyben álló, és az éneklésen kívül abszolút semmit sem csináló férfi akarva-akaratlan álmosító egy kissé. Viszont mikor lecsapott az ásítás, el lehetett nézegetni a Székesegyház belsejét: hihetetlen aláfestést biztosított a zene a templombelsőnek.
Magáról az előadásról csak szuperlatívuszokban tudok beszámolni: az összhangzás lenyűgöző, a harmónia egész egyszerűen tökéletes. Nincsen sehol egy hamis hang, az egész olyan homogén, mint ha nem hat ember énekelne, hanem csak egy. A hangképzés pedig bámulatos: a darabok nehézsége miatt érthető, miért nem halljuk őket gyakrabban. Elképesztő technikai tudás kell az eléneklésükhöz, csak a fejemben mertem számolgatni, vajon hány óra gyakorlás áll egy ilyen előadás mögött.
Lenyűgözött közönség
A közönség teljesen meg lett delejezve: mivel az elején megkértek mindenkit, hogy csak a legvégén tapsoljanak, pisszenés sem hallatszik. Még az orrát is mindenki csak a két dal közötti lélegzetvételnyi szünetben meri kifújni, aki pedig köhögni merészel, azt épp, hogy vasvillára nem tűzi a sok szúrós tekintet. A Székesegyház pedig teljesen megtelt: a hátsó sorok és az oldalhajók is csurig. A közönség átlagéletkora viszont elég magas: nagyon kevés fiatalt láttam.
A végén az együttes magyarul köszönt el. Bár talán csak egy mondatot kellett megtanulniuk és a városok nevét behelyettesíteni, de akkor is fenntartom: külföldi ilyen szépen még sosem mondta azt, hogy Szombathely.
