A rendszerváltás előtt kis mértékű Gysev jelenlét mellett a MÁV uralta a magyar vasutat. Mindkét vasúttársaságnál még a kistelepülések vasútállomásian is volt szolgálat. Lehetett menetjegyet vásárolni, külön – télen ilyen-olyan módon fűtött - váróterem állt az utasok rendelkezésére (a nagyobb állomásokon külön diákváró is volt), illemhely is működött, bár a legtöbb állapotáról jobb nem beszélni.
A pályaudvarokon, de a kisebb városok vasútállomásain is találtunk Resti éttermet vagy büfét (úgynevezett talponállót), bazárt, hírlapárust (Szombathelyen például többet is), csomagmegőrzőt, ital-étel automatát. A nagyobb távolságra tartó vasúti szerelvényekhez éttermi vagy büfékocsi is kapcsolódott, kis kocsit toltak végig a szerelvényen sört, kávét, üdítőt, szendvicset árusítva. Szóval valóban igyekeztek kiszolgálni az utazóközönséget. Igaz, annak idején jóval lassúbbak és pontatlanabbak voltak a vonatok, rosszabbak a pályák, és bizony piszkosak, megrongáltak a vasúti kocsik.
Vonatra tett szolgáltatások
Szó, ami szó, a rendszerváltás után a gyárak, üzemek bezárásával, az autók jelentős szaporodásával alaposan visszaesett az utaslétszám. Sajnos ez nemcsak a vasútvonalak tucat számra történő megszüntetését, a vonatszámok ritkítását vonta maga után, de a szolgáltatások visszaszorulását és elhalását is eredményezte. Bár a Gysev egyre nagyobb falatra tett szert a magyarországi vasúti forgalomban, a tendencia mindkét vasúttársaságnál azonos. Azaz a lehető legnagyobb mértékű takarékoskodás a szolgáltatások kárára. Miközben látványos technikai fejlődés történt, a kistelepülések vasútállomásait sorba bezárták.
Nincs vasúti személyzet (ez által sok vasutas munkája szűnt meg), nincs váróhelyiség, nincs jegykiadás, nincs megfelelő utas-tájékoztatás (a falra szerelt, az ablakba kitett, jól vagy kevésbé jól olvasható menetrend az egyetlen tájékozódási lehetőség.) Nagyrészt már csak a városi vasútállomásokon van vasúti szolgálat. A Gysev-nél a peronokon felállított „buszvárókban” izzadhatnak vagy fagyoskodhatnak az utasok, beverhet az eső, télen befújhatja a havat a szél. Annál már csak az rosszabb, ha a bezárt állomásnál még ilyen sincs. A menetjegyet a vonaton kell megvenni, ami nemcsak a kalauzoknak (pardon jegyvizsgálóknak) jelent többletmunkát, de bizony elég kellemetlen, amikor éppen leszálláshoz készülődésnél írják meg a menetjegyet, vagy nagyobb címletből nem tudnak visszaadni. Nagyobb esélye van a bliccelésnek is.
Nagy gondban van, akinek komoly csomagokkal felszerelkezve kell hosszabb időt várakoznia a vonatra. Elhagyná a vasútállomást, körülnézne az adott helységben, csakhogy nincs csomagmegőrző. A legtöbb helyen még automata sincs. Elrettentő példa erre a Balaton melletti, nyáron nagy forgalmú tapolcai állomás is.
Vasútállomások az enyészetnek
Az igazán szomorú azonban a bezárt, megszüntetett vasútállomások állapota. Bebetonozott, befalazott ajtók, kitört üvegű, bedeszkázott, lefóliázott, rácsokkal felszerelt ablakok, málladozó vakolat, kiürített helyiségek. Igazi balkáni, vagy még annál is rosszabb látvány.
Szerencse, hogy nem sok fejlett országból érkezett külföldi utazik a magyarországi vasútvonalakon, így csak kevesen híresztelhetik el, milyen állapotok uralkodnak az állomásokon. Az egykori várótermek nagy része üresen vár sorsára, vagy egymásra rakott asztalok, egymáshoz húzott padok láthatók bennük. Egy részükben már valamiféle munkálatok folynak. A várótermek helyett az utascsarnokokba kirakott padok szolgálnak várakozásra.
A vasúti csomópontként nyilvántartott szombathelyi vasútállomáson sincs váróterem, a nagy csarnokkal egy légterű épületrészben vannak olyan padok, amelyeknek még háttámlájuk sincsen, télen pedig ember legyen a talpán, aki ott ülve fagyoskodik.(Hajdanán tucatnyi öntöttvas radiátor ontotta még a folyosókon is a meleget.) Van viszont egy tágas, korszerűen kialakított, de kihasználatlan ügyfélszolgálati helyiség, amelyik váróteremnek kiválóan alkalmas lenne.
A megszüntetett vasútállomásokon WC vagy van, vagy nincs, de hát ott miért is kellene, ha ott van a természet lány öle, no meg a közeli vendéglátóhelyek, ha még fogyaszt is valamit a vonatra várakozó. Már ahol egyáltalán van vendéglátás. A sárvári vasútállomáson például se étterem, se büfé, se bazár (trafik), de még a közelében sincs.
A szombathelyi vasútállomáson potom 120 forintért könnyíthet magán az utas vagy az érkező vonatra várakozó. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egy félárú menetjegy ára Vépig alig drágább ennél. Ha már az illemhelynél tartunk, egykor az is természetes volt, hogy a minden vasúti kocsiban volt WC. Most vannak olyan szerelvények, hogy csak a vonat elején és a végén találhatók. Hosszabb szerelvény esetén egy kisgyerek akár be is pisil addig, amíg eléri ezeket. De vannak olyan vasútállomások is, amelyek papíron ugyan léteznek, a valóságban azonban csak díszként állnak, kihasználatlanok, az utasoknak nincs sok köszönete bennük. Tipikus példa erre az őrséginek becézett magyar-szlovén vasútvonal, ahol a megállóhelyek tájba illő, szépen kialakított állomásépületeiben – Őriszentpéter és Zalalövő kivételével – se váróhelyiség, se WC, se pénztár, se személyzet.
Hatalmas pénzt dobtak ki értelmetlenül
A közelmúltban elszörnyedve hallottam az egyik híradóban, hogy az idegenforgalmilag frekventált Velencei tónál az utazóközönség az egyik vasútállomás bezárása miatt háborog. Az illetékesek szerint az a probléma, hogy nem találnak rá üzemeltetőt. No comment.
