Még áprilisban hirdetett kampányt a WMN magazin, Adj egy okot! #mosolyogj néven. A kampányban többek között olvasói pályázatot is kiírtak, amiben olyan történeteket vártak, amikben az élet derűs oldalát mutatják meg a szerzők. A pályázat második helyezettje a szombathelyi Kormos Györgyi lett, aki egy, a Markusovszky Kórházban tett látogatását írta le. Györgyi egyébként nem ismeretlen az irodalom világában. Nemrég könyve jelent meg. A 
Kormos Györgyi, a szombathelyi ráktúlélő könyvét mutatják be a Berzsenyi Könyvtárban 2016. October 08. 17:19 megyei kórházban tett látogatása sem véletlen. Képzett, önkéntes segítőként próbálja nap mint nap jobb kedvre deríteni a betegeket.
Mutatjuk is az egész történetet.
Kedd az önkéntes beteglátogatói napom, és idén úgy adódott, hogy a szerelmesek napja is keddre esett. A ragyogó napsütés nyiladozó tavaszt hirdetett, biciklire csábított, a biciklizés pedig igazi szabadság. Felfokozott jókedvvel érkeztem a sebészetre.
Az egyik kórteremben két férfi fekszik, az idősebb beszél, a fiatalabb hallja, de nem hallgatja, el van foglalva a maga bajával. Legalább húsz kilót leevett róla a betegség a hosszú hónapok alatt. Minden műtét után reménykedett, hogy ezzel most aztán tényleg rendbe jött, de nem, még mindig a betegség az úr, az dirigál. Az ágyszomszédja a maga mögött hagyott három kórházi héttel éppen elégedett is lehetne az összehasonlításban, de ahogy azt tanították alsóban, nem hasonlítunk almát körtéhez. (Közbevetőleg kérdezem: Meg is tanultuk?) Három hét eredménye egy csonkolt láb. Lóg az ágy szélén, nem ér le a földre. Nyolcvanhat évesen ezt kellett megérnie. Bármiről is esik szó kettejük között, az biztosan nem vidám. Ebbe az állapotba sétáltam bele.
– Mondjon már valami jót!
Ez a második mondat a kölcsönös bemutatkozás után. Úgy tapasztaltam, hogy nem szabad nagy vehemenciával rárontani a bajban lévőre, túl nagy ilyenkor a kontraszt, az én lendületem nem segít rajta, csak még erősebben mutatja, milyen nagy mélységben van a saját élete. Mi legyen az, ami elég jó, de mégsem túlzás? Mi lelt, mi sem, nem tudom, huncutul kacsintok:
– Mogyorós csokoládé.
Elmosolyodnak, inkább keserűen, mint örömmel, de rajtam marad a tekintetük.
– Mondok jobbat: szerelem.
Meglepődnek. Az öregember szemöldöke magasba csúszik, annyira abszurd a dolog, a fiatalabb meg ellenkezne, de a szavába vágok:
– Legyenek szerelmesek az életbe! Rajongással szeressék! Olthatatlan vággyal! Élni jó!
Hozzáteszem még, hogy én könnyen beszélek két lábbal a földön, épen, egészségesen.
– Jaj, aranyos, az egészség a legfontosabb, de nem csak abban van ám a boldogság! Itt volt tegnap a nagyobbik unokám, és azt mondta, kivesz szabadságot, hogy az elején segítsen, amikor hazaengednek. Nagypapa, most semmi se számít, csak te, így mondta.
Egy pillanatnyi csönd, a fiatalabb kotorászik az éjjeliszekrény fiókjában, telefont vesz elő, mutatja a fényképeket.
– Hát, ami azt illeti, a családra nekem se lehet panaszom, jönnek mindennap. Holnapra egy kollégám is bejelentkezett, tudja, hiányzom az esti kártyázásból. Bevettek valakit a helyemre, de reménytelen pancser, így nem az igazi.
– Mit játszanak?
– Mégis, mit gondol?! Csapd le csacsit!
Hagyom magam bolonddá tenni, mesterkélt csodálkozással még a tenyerem is összecsapom! Az öreg döcögve nevet, a fiatalabb a hasát fogja, mert a nevetéstől húzódik a sebe, de nem bánja egy csöppet sem. Összevillan a szemük, micsoda ártatlan jószág ez a kis hölgy, hogy elhitte. Vagy mégsem? Együtt nevetünk, már nem is tudjuk, mi volt az oka. Megindul a beszéd, kártya, haverok, család, már egymás szájából veszik ki a szót, érzem, fölösleges vagyok, elbúcsúzom. Így engednek el:
– Jöjjön máskor is!
– Jövök egy hét múlva, de ha magukat még itt találom, akkor lesz kapsz!
Ezen megint nevetünk, értik jól, mire megy ki a játék: egy hét múlva már otthon kell lenni.
Sok a szomorú ember, a szürke, kedvetlen, pedig mindenki szeret jól lenni, örülni, egy jót nevetni. Ha nagy hatalmú politikus lennék, változtathatnék fontos törvényeken, amelyek befolyásolják a közhangulatot, de szerencsére nem vagyok az. Ha varázsló lennék, egyszerűen kicserélhetném a fejekben a szomorúságot vidámságra, talán meg is tenném, de jobb, hogy egyszerű, hétköznapi ember vagyok, mert az igazi öröm nem kívülről jön. Kívülről valami lendület jöhet, ami mozgásba hozza a belső tartalékokat.
A mosollyal kísért őszinte érdeklődés óriási erő. Olyan jelentős készletet halmoztam fel belőle az elmúlt pár évben, hogy bőven van miből adnom, és adok is. Aki szűkében van, ne sajnálja, adjon a többieknek belőle.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
