Őszi hideg, szemerkélő esővel. Inkább beburkolóznánk egy meleg takaróba otthon, teázva és chilloutot hallgatva, semhogy közösségbe, pláne színházba, szép cipőben és szoknyásan mutatkozzunk. Hamar lebeszéljük magunkat erről, Dosztojevszkijhez elég a farmer – ne ezen múljon. Ez egy ilyen este. Másfél óra szünet nélkül, kamaraterem, ahol olyan felfogással találkozunk, mintha a nyolcvanas évek alternatív színházi- filmes közegébe csöppennénk.
Az utolsó hosszú beállítás szinte Tarkovszkij, csak akkor kapcsolunk, mikor megáll a cipellők előtt a pörgettyű, hogy lassan tényleg vége. Ismerősünk az alattunk lévő sorban elbóbiskol, bennünket azért jobban leköt ez a századokkal ezelőtti lelki vívódás, szeretjük a vizuális és mélylélektani rejtvényeket, ha a katarzis el is marad bennünk, legalább a megfejtéssel el lehet bíbelődni…nekem ez már jó színház.
Kétszemélyes monodráma ez, nem tévedés, van ilyen
Egy kétségbeesett férfi (Szabó Tibor) egyszemélyes belső monológja. A helyszín valahol Oroszország, egy városi polgári otthon, a díszletekben jelzésszerűen egy szobában felállított ravatalt látunk, hosszú asztalon (ravatalon) fekszik fehérben egy nő, szentképpel a kezében. Oldalt két fogas, a női és a férfi oldal, ahol a kétszereplős tragédia hősei életük szerepeit-bőreit (ruhadarabjait) cserélgetik. Az asztal egyszerre nászágy, dolgozószoba és ravatal, csúsznak-másznak alatta és rajta.
Egy zálogházas legbelsőbb szobája ez, ahol a meggyötört férfi halott asszonyát siratja, lábaiba kapaszkodva visszaállítaná a kizökkent időt, próbálja megérteni a megérthetetlent. A nő, a volt feleség öngyilkosságot követett el, egy szentképet melléhez szorítva leugrott a harmadik emeletről. Mardosó lelkiismeret furdalás közepette a férfi próbálja megérteni az okokat, persze mindhiába.
Szuggesztív a minimál díszlet és a köré épített színházi játék
A nő (Csonka Szilvia) mindvégig álomképszerűen van csak jelen. Mosolyával, pillantásaival, szomorkásan és könyörtelen dühvel. Ahogy a kezéből kicsúszik a nő, lesz a férfi egyre kétségbeesettebb és egyre szerelmesebb, lesz a helyes és kedves arcú teremtés egyre távolibb, egyre érthetetlenebb. (Erről jut eszünkbe Kundera, aki szerint a szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről….)
A minimál díszletben egyre fontosabb szerepet kap egy fémkeret, a nő kalitkája – amire csipkeverő tűket aggat, aztán rátekergeti az idő fonalát, behálózza, elreteszeli önmagát a férfitól. Hiába vár a szerelemre, nincs, aki elhajózzon hozzá… Tökéletes képi megjelenítése annak az őrjítő, semmirevaló ridegségnek, magánynak, a haszontalanul és szeretetlenségben eltelt időnek, ami a nő halála előtti hónapokban a házaspár életét jellemezte. A fémkeret aztán, mint egy sírhalom, végleg ráborul a nőre.
A zálogházas szerencsétlensége, hogy tényleg nem érzi, mi történik körülötte. Hol rontotta el? Miért nem tudja a nő szerelmét megkapni? Dosztojevszkij ettől nagyszerű, hogy megelőzve korát (amikor még kutya sem hallott mélylélektanról, egzisztencialista filozófiáról és lételméletekről) olyanon tépelődik, amin akkoriban nem volt szokás: hogy mi is az a társas magányosság, mit jelent egy párkapcsolatban, pláne házasságban az a szó, hogy szeretni.
Ahogy a bűn és bűnhődésben megjelenik a „Ne ölj”, A szelíd teremtés kulcsa a "Szeressétek egymást!" parancsa. Egyoldalú analízist kapunk, tegyük hozzá, mert Dosztojevszkij világában csak a férfi oldal fér bele, a nő és érzelmei mindvégig rejtve maradnak. Maradjunk Tarkovszkijnál, tükör által homályosan, csak a férfi szemszögéből látjuk a történéseket és a nőt, a másikat.
A keretes szerkezet is ügyes húzás - de valahogy, mi nézők kívül maradunk ezen az egészen
A dramaturgia is érdekes, bár nem szokatlan, a keretes szerkezet ügyes húzás, hogy szóról-szóra megismétlődik ugyanaz a legvégén, ami az elején. És mégsem, mert ugyanazok a mondatok egészen másként hatnak akkor, amikor már beavatódtunk. Láttunk persze már ilyet, de hatásos.
Ivo Krobot rendezéséért húsz (vagy harminc) éve valószínűleg megőrültünk volna, imádtuk akkoriban Tarkovszkijt, az oroszokat, a nagy és mély egzisztenciális válságokat, a kizökkent időn való töprengést. Most valahogy mégsem sodor már magával annyira (kivétel a legvége). A kevesebb néha több – ez jár a fejünkben, a rendező néha nem bírt leállni, túl sokat akar egyszerre. A táncjáték például kizökkent, ahogy a hangszóróból szóló orosz zenei betétek sem mindig tetszenek, néha öncélúaknak érezzük. Ellenben például a hangeffektekkel (valami kopogás, mintha jégkockákat kevergetnének egy pohárba), vagy azzal, ahogy Szabó Tibor spontán dudorászik.
Ami viszont hiányzik, az a bevonódás. Nem érezzük, hogy ezek mi vagyunk, hogy ez velünk is megtörténhet, hogy ez a mi tragédiánk, ez a mi világunk… Kívül maradunk a ketrecen. Drámájukat értjük, de nem érezzük át, a távolságot nem tudjuk magunkban leküzdeni.
Csonka Szilvit talán soha sem láttuk még ennyire izgalmas karakternek
Nem egyszerű feladat megjeleníteni ezt a zálogházas, magányos elkopott és öregedő férfit (Szabó Tibor), érdekessé tenni ezt az előttünk kibontakozó karaktert, úgy, hogy közben ide-oda csapongunk az időben. Megszeretni nem tudjuk a figurát, együtt érezni is nehéz vele, de elítélni, megkövezni sem vagyunk képesek. Párja Csonka Szilvi lesz, ő a tükör által homályos álomkép, a soha ki nem bogozható nő figurája. A Nőt hozza, igen, nem a lányét. Mert Csonka Szilvit talán soha sem láttuk még ennyire izgalmas karakternek, mint most.
A folytatásban...
Fajsúlyos évadkezdés Ivo Krobottal és Dosztojevszkijjel… jövő héten viszont lehet lazítani, jön egy zenés szélesvásznú vígjáték, Koltai Róbert rendezésében az Én és a kisöcsém, amivel fütyülhetünk a nőkre, az elidegenedésre és a szeretet problematikájára…
Dosztojevszkij: A szelíd teremtés - színmű -
Dosztojevszkij 1876 őszén írta meg ezt a kisregényét egy - a szentpétervári lapokban megjelent - újsághír alapján, amely szerint „egy szegény sorsú, fiatal varrólányka levetette magát egy harmadik emeleti ablakból...s míg az utcára zuhant, egy szentképet szorongatott a kezében".
Ez a tudósítás annyira megrendítette az írót, hogy hatására három hét alatt papírra vetette egyik legkülönösebb elbeszélését, amelyben megpróbálta képzeletben felderíteni e furcsa öngyilkosság előzményeit és indítóokait.
Vallomástevő hőséül az általa teremtett legjellegzetesebb jellemtípust választotta: az „odúlakót", aki szerinte „a legfontosabb ember az egész orosz világban". Egy - korábbi történetvázlatai között már felbukkant - öregedő zálogos figuráját, aki magához vesz egy „szelíd teremtésnek" látszó árva lányt, hogy békés és nyugodt családi életet biztosítson magának, de mélységes önzéséből fakadó, féltékeny szeretetével előbb lázadásra készteti, majd az említett újsághírből ismert tragédiába kergeti feleségét.
A szünet nélkül zajló, mintegy hetvenöt perces előadás mindössze két színész szívbemarkolóan őszinte játékára, valamint néhány agyafúrt módon kitalált és kivitelezett tárgy, illetve bútordarab többfunkciós használatára épül. Jutalomjátéknak beillő alakítás lehetőségét kínálja két kiemelkedő tehetségű művészünknek, Csonka Szilviának és Szabó Tibornak. Az ősz folyamán bemutatásra kerülő produkció lesz Ivo Krobot tizenegyedik magyarországi és harmadik szombathelyi vendégrendezése. /Forrás: wssz.hu/
Szereplők:
A Nő/Csonka Szilvia
A Férfi/Szabó Tibor
Díszlettervező: Jan Konečný
Jelmeztervező: Alice Novotná
Koreográfus: David Strnad
Dramaturg: Duró Győző
Zene: Zdeněk Kluka, Müller Péter
Korrepetítor: Falusi Anikó
Kellék: Jenei Ágnes
Súgó: Balogh Lívia
Rendezőasszisztens/ügyelő: Győrváry Eszter
Nyelvi tanácsadó: Halász András
Rendező: Ivo Krobot
Bemutató: 2014. szeptember 26. 19 óra, Márkus Emília terem
