„Ha nem lenne képregény, azt hiszem kitaláltam volna” – Brazil, a műfaj szombathelyi gerillája

A magyar és külföldi képregényhelyzetről, Disney-...
 
 

„Ha nem lenne képregény, azt hiszem kitaláltam volna” – Brazil, a műfaj szombathelyi gerillája

A magyar és külföldi képregényhelyzetről, Disney-...
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

„Ha nem lenne képregény, azt hiszem kitaláltam volna” – Brazil, a műfaj szombathelyi gerillája

A magyar és külföldi képregényhelyzetről, Disney-...

Mint egy vasárnapi Garfield képregény

– Azt írod rövid önéletrajzodban, hogy amióta csak öntudatra ébredtél, képregényeket olvasol.
– Nagyon fiatalon kezdtem érdeklődni a rajzolt fikció után. Első konkrét emlékem ezzel kapcsolatban, hogy négy éves koromban az akkoriban újnak számító Kockás meg Hahota magazinokból másoltam ki a képregényeket.

Tudod, hogy van ez: gyerekként az ember lát vagy hall dolgokat, amik nagy hatással vannak rá, és kis képzelőerővel meg egy cerkával megpróbálja visszaadni ugyanazt. Aztán hamar megteremtettem a saját fantáziavilágomat, és benépesítettem saját figurákkal: éjjel-nappal ezeket rajzolgattam, és magam írtam hozzájuk a sztorikat is. Nagyon egyszerű és könnyen érthető történetekről van szó, amilyeneket egy hét-nyolc éves kiscsávó rajzolt a Pif és Herkules stílusában.

Persze ekkor még nemigen törekedtem eredetiségre, és a cselekmény is kábé olyan lineáris volt, mint egy vasárnapi Garfield képregény – nem kellett hozzá sok ész.

– Konkrét karaktereket találtál ki, egyedi személyiséggel, tulajdonságokkal? Beszélhetünk teljes jellemrajzokról?
– A jellemrajzok kimerültek abban, hogy a sztorikban mindig tisztán volt látható az ellentét jó és gonosz karakter között. Ennyi elég is volt, persze a főhősnek mindig akadtak segítői, akik kevésbé tökéletesek, ügyetlen, szerencsétlenkedő figurák. Már akkor tudtam, hogy ezekkel a legtöbb olvasó sokkal könnyebben azonosul, mint a egy makulátlan, céltudatos, talpraesett figurával. Erre egyébként Amerikában egy Stan Lee nevű csávó (a Pókember szülőatyja – a szerk.) is rájött a hatvanas években, ezért is tart ott az amerikai képregénykultúra, ahol.

– És miért éppen a képzőművészet és szórakoztató irodalom peremén lavírozó comics vonal? Hogyan ütött be a gondolat, hogy igen, ez az, amit neked találtak ki?
– Egész egyszerűen nem értettem más műfajok nyelvén. Az animációt is kedveltem, de hamar rájöttem, hogy az egy teljesen más világ, csakúgy, mint a film. A mozgókép elkészítéséhez egy komplett csapatra van szükség, míg a rajzolt fikcióhoz – ha nagyon leegyszerűsítem – elég egy ceruza és némi képzelőerő.

És bár a képkockák sosem fognak megmozdulni, az alkotó fenn tudja tartani a mozgás illúzióját panelről panelre. Arról nem is beszélve, hogy a formanyelv és az eszköztár, ugyanaz, mint a mozgóképé, csak itt az ábrázolás terén sokkal nagyobb az alkotó szabadsága. Szóval igen, ezt érzem sajátomnak, és ha nem lenne képregény, kitaláltam volna. Azt hiszem.

Start a Művészeti Gimnáziumból

– A Művészetibe jártál Szombathelyen. Nem találtattál különcnek ezzel az érdeklődéssel? Egy informátorom szerint simán megveregették a válladat a tanárok, mondván, belőled nem lesz semmi.
– Megmondom őszintén, a tanulás ott másodlagos volt, inkább arra fektettem a hangsúlyt, hogy jól kibulizzam magam, ami így utólag visszagondolva sikerült is. A tanároknak is minden okuk megvolt rá, hogy leírjanak, valóban elég bizonytalan voltam a jövőt illetően. Számomra természetes volt, hogy rajzokban fejezem ki az érzéseimet és a gondolataimat, de nem volt bennem semmiféle céltudatosság ezzel kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon – és főleg Szombathelyen – kevés embert érdekelt ez annyira, hogy bármiféle szép jövőt el tudjak képzelni magamnak a képregényszakmában, már ha egyáltalán létezett ilyen.

Bár az 1994 és 98 közötti periódus így is nagyon termékeny időszak volt, akkor rajzoltam a legtöbb képregényt. Ami nagyon rámragadt a suliban, az főleg a rajz, a művészettörténet, a mozgóképkultúra, és a matek (nevetés hallik). Kiindulási alapnak nagyon jó volt ez a suli: a rajzórákon látni tanult meg az ember, a többin pedig értelmezni a látottakat. De azt azért meg kell jegyeznem, hogy a képregénykészítést Nyugat-Európában és a világ „jobb” helyein külön iskolákban tanítják az elismert mesterek. Ebbe a képzésbe a forgatókönyvírás ugyanúgy beletartozik, mint a különféle ábrázolási technikák.

Rejtőt még jól is rajzolták

– Mekkora piaca van itthon a comicsnak? Nagyon szürke folt még ez az emberek fejében?
Bár ma sem rózsás a helyzet, tapasztalható némi fejlődés az utóbbi években. Egyre több kiadó kísérel meg képregényt kiadni, 2004-ben megkezdte működését a Magyar Képregényakadémia is, ami szép számú alkotót tömörít magába. A folt pedig sajnos még mindig szürke, de én hiszem, hogy Magyarországon is lehetne olyan képregénykultúrát teremteni, mint például Olaszországban, vagy Belgiumban, ahol Lucky Luke teljesen a nemzeti folklór része.

Idehaza talán Korcsmáros Pál volt az egyetlen, akinek a Rejtő regények feldolgozásával sikerült egy időtálló és sajátos stílust teremtenie, és azt úgy lenyomni az emberek torkán, hogy még ma is sokan emlékeznek rá.

Comics az utca emberének

– Az átlagember hajlamos az együgyű kategorizálásra: nem ritkán hallani olyat, hogy a képregényért való rajongást valaki a gyermeki komolytalansághoz sorolja, amiből ki kell nőni. Mit gondolsz erről, hogyan győzhetőek le az ilyen durván leegyszerűsítő sztereotípiák?
– Én még sosem voltam közröhej tárgya azért, mert képregényeket olvasok, illetve rajzolok. Akiknek például az orra alá dugtam Alan Moore-tól a From Hellt, azoktól még nem hallottam vissza semmiféle negatív kritikát a képregényekről. A

 képregény ráadásul tipikusan az a műfaj, ami a kezdetektől az utca emberét célozza, és mint ilyen, sok mindenre alkalmas. Lehet vele butítani, szempárokat felnyitni, szimplán szórakoztatni vagy elnyomni, mint bármilyen más médiummal. Hordozhat és közvetíthet üzenetet a legegyszerűbb formában, közérthetően, mindenki számára. Kérdezz csak meg bárkit, mivel kezdi reggel a napját.

Kizárt dolognak tartom, hogy a reggeli kávé kortyolgatása közben, a legtöbb Tesco-s élmunkást az aktuálpolitika jobban vonzza majd egy napilap megtekintésekor, mint a háromsoros Garfield csík a hátoldalon.

– Mit gondolsz, ki fog törni a szubkulturális létből? Egyáltalán, van-e a képregénynek esélye arra, hogy a művészettörténet részévé váljon?
– Amíg az átlagjani megelégszik az olcsó és "megbízható" távkapcsolóval, addig csak egy szűkebb réteg fog rendszeresen érdeklődni a képregények iránt. Megjegyzem, azért tapasztalható némi javulás. Például a tavaly megjelenő Maus kötet hatására sokan asszimilálódni kezdtek, illetve akik gyerekkorukban falták a Pókembert, talán újra megtalálhatják amit anno kerestek, a frissen megjelent Marvel kiadványok valamelyikében.

Sajnos képregényt kiadni nem olcsó mulatság, a legtöbb kiadó inkább biztosra megy a bestsellerek tálalásával, minthogy megvásárolja egy-két külföldön széles körben populáris grafikus novella kiadási jogait. A szubkultúrális létből való kitörés szerintem a magyar alkotókon múlik leginkább, az a kérdés, hogy az alkotásaikkal tudnak-e úgy szólni majd az emberekhez, hogy beépüljenek a köztudatba, megvegyék a képregényeiket.

Rajzolók a nagyvilágban: szabad kéz és ipari gyártás

– Miben különböznek az egyes országok képregényei a többiekétől? Tudnál egy-két jellegzetességet említeni?
– Szokás azt mondani, hogy az európai képregények a művészi kivitelezést, és a földhözragadtabb-emberközelibb témákat boncolgatják – ellentétben az amerikaiakkal, ahol főleg a szuperhős téma a nyerő, havonta megjelenő huszonnégy oldalas füzetek formájában.

Maga az alkotási folyamat nagyjából ugyanaz mindenhol, de azért ezen a téren is akadnak különbségek. A francia és belga kiadók például sokszor teljesen szabad kezet adnak az íróknak és a grafikusoknak, hagyják őket, hogy akár évekig elszöszmötöljenek egy albumon (a legjobb példa erre a XIII című képregényalbum, amelynek pár kötete megjelent itthon magyarul is).

Ezzel szemben Amerikában sokkal inkább iparszinten űzik a témát, egy rajzoló egy időben több kiadót is ellát, több sorozatba rajzol, ezerrel kell hogy nyomuljon. Elsőre kicsit durván hangzik, de vannak alkotók, akik szinte a rajzasztalhoz vannak láncolva.

A japánok külön bekezdést érdemelnének, de úgy érzem róluk is kell szót ejteni, mivel az ottani képregénykultúra egészen sajátos. Nincs olyan ember, aki nem olvas mangát, teljesen telített a piac. A vaskos köteteknek igen kevés hányada végzi a polcon, a legtöbb újrafelhasználás céljából már talán a kiadás napján a hulladékgyűjtőben végzi, egyszeri olvasás után. Már nem tudom, hol olvastam, de egy felmérés szerint csak Kiotóban körülbelül 15-20 000 mangaműhely van, az alkotók pedig jönnek-mennek, rengetegen vannak.

– A cselekményszövésben mennyire térnek el a többi rajzolótól? Én mondjuk úgy tippelnék, hogy a japán, mint precíz nép ebben nagyon alapos, míg mondjuk lehet, hogy egy bohém francia nem annyira. Vagy...?
– Egy mangában néha 10-15 oldalon keresztül ist eltart egy párbeszéd látszólag jelentéktelen képsorokkal megtűzdelve, mint például elsuhanó felhő, gatyalábszár, épületek homlokzata és hasonlók. Máskor pedig ugyanennyi oldalon keresztül csak akciópanelek vannak, pörgés és dinamizmus. Az égvilágon minden mozdulatra kitaláltak valamilyen hangutánzó szót.

Régre nyúlnak vissza ezek a gyökerek, egészen a negyvenes-ötvenes évekig: ha megnézel egy akkori Disney képregényt, abban is dettó ugyanezt látod, csak kicsit szabályosabb, rendezettebb formában. A cselekmények zömét a japók onnan vették át, meg a háború után beözönlő korabeli amcsi szuperhősképregényekből, csak a saját szájízük szerint felturbózták kicsit. A lényeg, hogy valami mindig mozogjon, illetve ha nem, akkor a pillanat legyen drámai – érdekes tradíció.

Telefonos játékoktól a fantasztikus irodalomig

– Ma  a Rohamnál melózol főállásban. Mesélj egy kicsit erről, mit művelsz, mit műveltek?
– A Roham egy fantasztikus irodalmi magazin, amely a rövidebb-hosszabb novellák, versek mellett egy képregényt is közöl. Egy alternatív, Budapesten játszódó miszteriőze démonos sztoriról van szó, ahol mindent és mindenkit a papírmunka óv meg, vagy taszít le a lejtőn.
Egyenlőre egy rövid tízoldalas felvezető történet jelent meg az első számban, amiből sokminden sejthető. A folytatása ezerrel készül.

– A magyar zenetévé, a Viva „Virítom!” című betelefonálós műsorának is te készítetted az intro-képkockáit. Hogyan zajlott le ez a közreműködés?
– Olyan cégnél dolgoztam éveket, ahol hasonszőrű televíziós játékok szerkesztgetése volt a feladat. Néhanapján volt némi kreatív vonzata is a dolognak, mint például ez a Viva főcím.

Szerencsére nem kötötték meg nagyon a kezemet, egy rövid szinopszis volt megírva csupán, amihez ragaszkodnom kellett, a karakterek megrajzolásába nem szóltak bele. A műsor színvonalát nem számítva egészen élveztem a dolgot, és azt, hogy animáció készül a rajzaimból.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés