Utazó bódék
December 18-án, kedden délután a nyugat.hu egyik olvasója telefonált izgatottan:
előtte viszik a bucsui határátkelő ellenőrzőbódéit. Kocsiba pattantunk és Olad
magasságában még sikerült elcsípni a kamiont, amely négyet szállított a nevezett
építményekből. Mint megtudtuk, a szállítmányt a határőrlaktanya udvarára
vitték, ahol már jópár hasonló bódé állt. A sorsukról egyelőre semmit nem lehet
tudni, de valószínűleg értékesítésre kerülnek. Van, aki szerszámosnak, van, aki
lángossütőnek szeretné megszerezni a légkondis, konnektorokkal felszerelt bodegákat.
A szállítást végző vállalkozótól azt is megtudtuk, hogy a következő napokban
Bozsokról és Kőszegről is elszállítják a mozdítható értékeket.
Búcsúkép születik
Másnap Bucsu felé vettük az irányt. A határ előtt felhívtuk Gábriel
őrnagyot, a határőr igazgatóság sajtóreferensét, és engedélyt kértünk a
fotózásra. Ezúttal már nem kellett részletesen magyaráznunk jövetelünk célját,
szabad kezet kaptunk. Azt fotózunk, amit akarunk. Így aztán a határőröknél
történt lejelentkezés után gyalog átbóklásztunk osztrák oldalra, közben
megörökítve a figyelmeztető táblákat, amelyeket azóta letakartak. A senki földjén
sétálgatva bevillant a közelmúlt, amikor néhány éve a határ mellett szántó
traktor fotózásából adódott kisebb kalamajka, a háttérben ugyanis ott virított a
bucsui határátkelő, azt pedig szigorúan tilos volt fotózni. Most pedig azt
fényképezhetünk, amit akarunk.
A magyar oldalra visszatérve kicsit csevegtünk még a szolgálatban lévő határőrökkel. A huszonhárom éves Berki Rita határrendész mosolyogva mesélt élményeiről, miközben ellenőrizte a kilépők okmányait. A kamionosok bókoltak a fiatal lánynak, egyikük kijelentette: neki hiányozni fognak a csinos határőrök. Több autóvezető közben csaknem eltévedt, mivel az útra már felfestették az új haladási iránynak megfelelő záróvonalakat. A járművek kb. percenként érkeztek. Rita végül búcsút intett nekünk, feje felett a Bucsu névvel, mi pedig megörökítettük a pillanatot. Másnap ezzel a képpel búcsúzott a nyugat.hu a vasi határőröktől.
Kísértetház a határon
Kőszegen nagy munkálatok folytak éppen érkezésünkkor. Osztrák kamionról
magyar munkások beton terelőelemeket pakoltak le, amelyek az irány kijelölése mellett
megakadályozzák az autókat abban, hogy megálljanak a határépület mellett. Az
ügyeletest keresve bementünk az épületbe, de minden szinten már csak kipakolt
irodákat találtunk. A ráccsal védett előállító helyiségben a széken még ott
sorakoztak az angol, orosz, arab és kínai nyelvű, fogvatartottak jogairól szóló
tájékoztatók. Az egész épületben csupán három zubbonyt és két asztalt
találtunk. Csupán néhány ajtó volt zárva, zavartalanul sétálhattunk. Mindössze
egy fütyörésző határőrrel találkoztunk, köszöntünk egymásnak, és mindenki ment
tovább. Húsz évvel ezelőtt egy ilyen találkozás után feltehetőleg lett volna
időnk alaposan átböngészni az előbb említett arab ismertetőt. (Már ha akkoriban is
ennyire ügyeltek a korrekt tájékoztatásra, amit kötve hiszünk.)
Éjfélre várva
Csütörtök éjjel ismét Bucsuba robogtunk. Választhattunk volna mozgalmasabb
helyszínt is, pl. Szentpéterfát, vagy Hegyeshalmot, de a protokolltól való
ösztönös távolságtartás miatt inkább a már korábban megismert, Szombathelyhez
közeli határátkelőhöz húzott a szívünk. Mint később kiderült, jól
választottunk. Éjfél előtt húsz perccel már sorban érkeztek az autósok, akik
útlevelet pecsételtetni jöttek. Ezt mi sem hagytuk ki, magyar és osztrák oldalon is
csattant a bélyegző, mindenhol mosolygó határőr adta a nyomatokat. A hazai oldalon
például az a Berki Rita, akit korábban lefotóztunk. Örömmel mesélte, hogy nagyon
sok SMS-t és hívást kapott ismerőseitől, hogy a nyugat.hu címlapján integet. (Akkor
még nem tudta, hogy fotónkat a legnagyobb példányszámú országos napilap is átvette
és ők is ezzel a képpel illusztrálták a határőrök búcsúját.)
Bár közeledett az utolsó pecsét ideje, a határrendész hölgy tartotta magát a szabályzathoz. Kiszúrta a lejárt útleveleket és hiába kérlelték, ezekbe -nagyon helyesen- nem adott pecsétet. Így nem születtek áldokumentumok, csak azok dicsekedhetnek el az utolsó percek bélyegzőivel, akik érvényes útlevéllel érkeztek. Az átkelő nagy Bucsu felirata alatt közben gyűltek az érdeklődők, többek között a frissen alakult Magyar László Egyesület tagjai is izgatottan várták az éjfélt. Végül felhangzott a közös visszaszámlálás -10,9,8...-, majd ujjongás és taps jelezte: megszűnt a határ!
"Énekeljük el a Himnuszt!" -javasolta az egyik látogató és nem kellett kétszer kérnie. Két tucat érdeklődő félkörívben, mögöttük hat határőr egy sorban énekelte el csendben a Himnuszt, miközben egy magyar zászló is lobogott a -7 fokban. Megható pillanat volt. A következő fél órában előkerült a pezsgő, forralt bor, isteni pogácsa és egymást érték a határőrökhöz, határhoz köthető történetek. Emlékbe készült csoportkép a határon, mindenki aláírta a magyar zászlót is, amit a jelenlévő határőr alezredes kapott meg. Az autók pedig már megállás nélkül gurultak át a bucsui átkelőn, amely a következő években teljesen eltűnik majd.
Már vinnék a fémtetőt
Unokáink fotókból, filmekből csodálkozhatnak majd rá, hogy volt idő,
amikor meg kellett állni az osztrák határon. Ők talán majd mosolyognak azon, hogy
nagyszüleik gyomorgörcsöt kaptak ki- és belépésre várva, a vasfüggönyről nem is
beszélve. Pénteken délelőttre már számos határátkelőhöz köthető táblát
letakartak vagy áthúztak a szakemberek. Eltűnnek az építmények is. Magyar oldalon
majd akkor, ha lesz rá pénze a VPOP-nak, akihez tartoznak. Bucsunál egy ideig még
őrzik az épületeket, megelőzendő, hogy széthordják azt az élelmes ügyeskedők. A
hatalmas fémtetőre is szemet vetett már egy vállalkozó és jelezte, ha másnak nem
kell, ő szívesen elvinné hulladékként. Úgy tudjuk, egyelőre udvariasan
eltanácsolták.
A határnyitást követően rémhírekkel is találkoztunk, miszerint az osztrák rendőrök néhány kilométerrel a határ után minden magyart megállítanak, és szigorúan ellenőriznek. A puding próbája az evés, így hát elgurultunk Felsőőrig (Oberwartig), hátha belefutunk mi is egy jó kis ellenőrzésbe, vagy tumultusba, de sem oda, sem vissza nem találkoztunk rendőrrel. Felfegyverzett határvadászokkal viszont igen. Ők Csajtán vonultak -lásd képünket-, de csak addig állították meg a forgalmat, amíg átkeltek egyik oldalról a másikra. Sikerült beszélnünk két emberrel, akik maguk is terjesztették a szigorú ellenőrzés hírét. Mint kiderült ők is ismerősüktől hallották, akiknek az ismerősével történt meg. Jobb helyeken ezt hívják urban legend-nek, azaz városi legendának.
Történelmi pillanatok
A bucsui átkelőhöz kilátogató két tucat ember úgy gondolta, történelmi
pillanatot éltek át, a nagy csinnadrattát pedig egyáltalán nem hiányolták. A határ
megnyitása családias légkörben zajlott. Aki nem volt ott, az képgalériánkból
kaphat betekintést a határátkelő utolsó napjaiba. Még láthatja a sorompókat,
jelzőlámpákat, kamerákat, amelyek szintén eltűnnek a közeljövőben. A határőrök
többsége rendőrként folytatja pályafutását. Az egyenruhák még nincsenek meg, így
néhány hónapig láthatjuk a Határőrség feliratú zubbonyokat és jelvényeket, de a
tavasz végére már teljesen lecserélik ezeket. A határőrök modern terepjárói
továbbra is zöld színben, de rendőrségi jelzéssel cirkálnak majd és többször találkozhatunk osztrák rendőrautókkal a
határmenti magyar településeken. Hamarosan videóbeszámolót is közlünk a
határnyitásról.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
