A Magyar Kultúra Napján a szombathelyi Paragvári Utcai Általános Iskola tanítója, Lang Anna is átvehette az egyik legrangosabb országos szakmai kitüntetést, az oktatásért felelős miniszter által adományozható Karácsony Sándor-díjat.
36 éve ebben, az akkor még Hámán Kató nevű iskolában kezdtem, és ha minden igaz, már innen is megyek nyugdíjba
– kezdjük a beszélgetést, amire a rangos kitüntetés apropóján került sor.- A nívós díjat, utánanéztem, évente mindössze tízen kaphatják meg, azok a pedagógusok, akik a gyermekek harmonikus személyiségformálásában huzamosan kiemelkedő munkát végeznek. Pályázni kellett rá?
- Igen, iskolám igazgatónője, Kőváriné Fekete Marietta, a munkámról olyan szakvéleményt írt, ami felkeltette a bírálóbizottság érdeklődését is.
- Impozáns helyszín, rangos díj… milyen érzés egy ilyen díjátadón részt venni?
- Hihetetlen élmény volt. Nem tudtam elhinni, hogy ez velem megtörténhet. Egész úton olyan érzésem volt, mindjárt felébredek, és elmúlik a varázs.
Először mi díjazottak úgy ültünk ott a névre szóló helyeinken, az impozáns barokk teremben, mint a kisgyerekek az első osztályban. Az volt a szerencse, hogy két nálam fiatalabb kolléganő került mellém, és elkezdtünk beszélgetni. Jó kedvünk kerekedett, ami átragadt a többiekre is. Szívdobogás fogott el, amikor engem is szólítottak a díj átvételére. Két államtitkár adta át a díjat. Az átadás után állófogadás is volt.
Azt sajnáltam csupán, hogy ezt a napot a szüleim már nem érhették meg. Minden pedagógus napi virágot édesanyámnak vittem haza, mert őt illette. Gyerekkoromban Rábafüzesen meglehetősen nehéz körülmények között éltünk, négy gyereket taníttattak, abból három diplomát szerzett. Amennyit ők dolgoztak értünk, az számomra mindig is követendő példa lesz.
Ritkán jár a tanítóknak nyilvános elismerés
- A pedagógus-társadalomban ráadásul létezik egy nem kimondott, ám létező igazságtalan hierarchia, amelynek a tetején az egyetemi professzor, a legalján a tanító és az óvodapedagógus áll.
- Szomorú, de tényleg így van. Pedig csak megfelelő alapra lehet építeni. Ahhoz, hogy a felsős tanárok jó munkát tudjanak végezni, az alapoknak kell szilárdnak lennie. A legnagyobb elismerés az, amikor volt diákjaim bízzák rám iskolás korúvá vált gyermekeik nevelését.
- Hosszú évek óta elsősöket és másodikasokat tanít.
- A pályám elején, pár évig napköziztem, azóta valóban első, második osztályosokat tanítok. Ennél a korosztálynál az a legszebb, amikor szeptemberben bejönnek az iskolába, csupa kívácsiság, izgalom, lelkesedés sugárzik belőlük.
- 36 év, megannyi osztály és gyerek… Ha összefutnak a városban felismerik, köszönnek?
- Gyakran találkozom régi tanítványaimmal, mindig megállítanak, hogy emlékszem-e még rájuk? Abban a pillanatban eszembe jut a nevük, és jókat nevetünk egy-egy régi emlék felidézésén.
- Ha most választana, újra erre a pályára, tanítónak menne?
- Biztosan. Öt éves voltam, amikor azt mondtam az anyukámnak, hogy én tanító néni leszek. Boldog ember vagyok, mert nap mint nap azt csinálhatom, amire mindig is vágytam.
- Sokan szidják és lenézik a pedagógus pályát, ahol kevés a fizetés, és egyre csökken a társadalmi elismerés. Soha nem fordult meg a fejében, hogy vált?
- Voltak olyan időszakok, amikor kicsit elkeseredtem. De bármilyen akadály is gördült elém, a gyerekek és a tanítás iránti szeretetem mindig erősebb volt annál, hogy ezek a dolgok igazán kedvemet szegték volna. Nagy szerencsém van abban is, hogy nagyon jó tantestületben dolgozhatok.
- Pedagógusokkal beszélgetve sokan megkeseredettek, sok panaszt hallok: egyre nehezebben kezelhetők a gyerekek, és a szülők sem állnak melléjük.
- Persze, mások a gyerekek, mások a körülmények. Sokkal több ismerettel rendelkeznek mint korábban, és ezzel együtt kapkodóbbak lettek, felületesebbek, nincs türelmük bizonyos dolgokhoz. De én hiszem, hogy következetes neveléssel és odafigyeléssel, a szülőkkel együtt, megoldást találunk erre a problémára is. Azt a fajta magatartásformát nehéz megtartatni, ami korábban természetes volt. A gyerekek nagyobb toleranciával viszonyultak egymáshoz, az emberek is többet beszélgettek egymással.
Nekem van egy szokásom. Minden nap közösen az osztállyal elmondjuk az aranyszabályt, ami így szól:
Az aranyszabályt alkalmazom, ami azt jelenti, másokra úgy gondolok, hozzájuk úgy beszélek, velük úgy cselekszem, ahogy szeretném, hogy ők gondoljanak rám, beszéljenek hozzám, cselekedjenek velem.
Több mint tíz éve rendszeresen alkalmazom. Az elsőseimmel most jutottunk el odáig, hogy az „aranyszabály jegyében” egymástól is elnézést vagy bocsánatot tudunk kérni. A mai kor modern vívmányai nélkül is lehet színes, érdekes, játékos órákat tartani úgy, hogy a gyerekek érdeklődését a lehető legnagyobb mértékben fel tudjuk kelteni. Én nyugodt légkörben szeretek dolgozni, és ezt meg is tudom teremteni mind a magam, és a környezetem számára is.
- Iskola után mivel töltődik fel?
- Gyorsan regenerálódom. A két felnőtt lányom szerete, öröme, sikere, valamint a gyerekek mindennapi mosolya oly mértékben felvillanyoznak, amik átlendítenek a nehézségeken. Amikor voltak gondjaim a családom mindig segített. Megtaláltam az örömöm.
Ki volt Karácsony Sándor dr?
(Földes, 1891. január 10. – Budapest, 1952. február 23.) pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár. A magyar filozófiai gondolkodás egyik legeredetibb alakja.
Karácsony Sándor a 20. század harmincas, negyvenes éveiben az ország legismertebb és legnépszerűbb személyiségei közé tartozott. Nemcsak az ifjúság ismerte és szerette a híres professzort, hanem a felnőttek többsége is elismerte. Szekfű Gyulától Németh Lászlóig, Földessy Gyulától Veres Péterig, Bartók Bélától Kodály Zoltánig, szellemi életünk legkülönbözőbb személyiségei dicsérték, méltatták a gyermekek vezetőjét, a kamaszok ideálját, az ifjak professzorát, mindnyájuk kedves Sándor bácsiját. Ugyanilyen sort lehet összeállítani lekicsinylő, ócsárló, sőt szélsőségesen elítélő nyilatkozatokból is, csak a szerzők neve nem olyan tündöklő. Az ilyen állásfoglalások cseppet sem csökkentették Karácsony Sándor hírnevét, sőt hívei számát olykor szaporították is.(forrás: wikipedia.hu)
